2012. május 13.

Útravaló: Bizonytalanság

Egy héttel ezelőtt több tízezer diák ballagott el. Egymás vállát fogva hosszú oszlopokban menetelve énekeltek, majd meghatódva végighallgatták a sokat emlegetett, elcsépelt mondatokat a köszöntőkben, és büszkén viselték a vállon átvetett, a lenge szellőben enyhén himbálózó tarisznyát, mintha éppenséggel abban lenne minden, amit kaptak tizenkét hosszú és eseménnyel teli év alatt.

A ballagás kitüntetett fontossággal bír egy ember életében. Nem is igazán maga a szertartás, hanem inkább az, amit képvisel. A ballagás, az érettségi és minden, ami ehhez az „ünnepkörhöz” tartozik, valamiféle határt képez a gyermekség és felnőttség között. Legalábbis a közhelyek erről tanúskodnak. Nem csak a felnőtté válás, de a búcsú és ezzel egyidejűleg a változás is együtt jár a középiskola befejezésével. Az izgalmak lehetősége úgy csillan fel az ember szemében, mint a dollárjelek a mesehősökében.


Sok ember viszolyogva gondol a változásra. A változás nem csak valami újat hoz az életbe, hanem vele nagyon sok minden elvész. Bár az új dolgok a maguk szokatlanságukkal és kipróbálatlanságukkal segítik elfeledtetni velünk az elveszetteket, de azért minden dolog, és főleg mindenki elvesztése után egy kisebb vagy éppen nagyobb űr keletkezik bennünk, amit semmi sem tud pótolni.
Az érettségi után sok esetben az az érzés szűnik meg, vész el, hogy tartozunk valahová. Az iskola kötelezősége elősegít sok barátságot, a szülők és tanárok aktívan foglalkoznak a sorsunkkal, védettek vagyunk, elzárva a külvilágtól. Aztán mindenki másfelé megy. Valaki külföldre, ahol senkit nem ismer, más csak azzal küzd, hogy bukdácsol az egyetemen, vagy nem tudja időben felvenni a kurzusát, valaki cél nélkül éldegél alkalmi munkát vállalva. A közös: a bizonytalanság.

Ez a bizonytalanság látszik az emberek arcán egy keményebb egyetemi hét utáni buliban. A látszólag önfeledten táncoló diákok alkohollal űzik ki fejükből a sikertelenségüket, a belső vívódásaikat. Csütörtökön én is ott voltam a sokaságban, együtt dülöngéltem a nagyszámú ittas egyetemistával, és arra gondoltam, alkohollal, a gátlásaim nélkül milyen könnyű az élet, de belül közben éreztem, hogy ez nem ad igazi írt a bánatomra.
Másnap persze ismét magányosan ébredtem. Az alkohol mámorító hatása az előző nappal együtt elmúlt, és fájó fejjel, nyúzott arccal döbbentem rá, hogy a bizonytalanságom csak egy kis időre szűnt meg. Az az ötletem támadt, hogy elsétálok a Szegedi Dómhoz. Itt van nem messze, evangélikus vagyok, de csak nem néznek ki!

Be is ültem a dómba. A hatalmas épület hideg hőmérsékletét ezen a forrón szikkasztó májusi napon hűs simogatásnak éreztem, de nem csak a hűvös levegőért ültem le az egyik padra. A nagy üres tér, a templomban könyörgők suttogásának visszhangja, és a bennem lakozó kimondatlan érzések befelé fordulásra biztattak. Muszáj volt szembenéznem Istennel! Kicsit féltem, mert ilyenkor felszínre törnek a bennem gyülekező kérdések: "miért vagyok a világon?", "miért van élet?", "miért van halál?", hisz a válasz nélküliség félelmet szül. 
Végül lehajtottam a fejem, és imádkoztam. Elmeséltem Istennek, mi van velem mostanában, és hogy milyen kétségek gyötörnek. Ő hallgatott, és ebbe a hallgatásba valamiféle mélységes titok vegyült, titok, ami különös módon csökkentette a bizonytalanságom, mert közben éreztem, hogy nem vagyok egyedül. 

Így hát tovább imádkoztam, és tudtam, akármi is történjék, akármilyen változás, bármi vagy bárki elvesztése, egy dolog állandó lesz: az a megfejthetetlen Titok, aki figyel rám, segít, ha elesek, akinek elmondhatom, ha boldog vagyok, vagy ha szomorú, akinek sosem lesz alkalmatlan az időpont, mert örül nekem. Hozzá bármikor tudok imádkozni.


K.M. hídépítő

8 megjegyzés:

  1. Csepregi Márton2012. május 13. 23:10

    Örülök hogy megnyugvást ad a hited, de nem gondolod hogy azért jobb lenne ha egymással is megvitatnánk a gondjainkat ahelyett hogy magunkba zárnánk őket? Tökéletesen egyetértek azzal hogy mi mind nagyon bizonytalanok vagyunk, de a fő oka az hogy mivel senki se akar nyíltan beszélni a gondjairól, szinte mindenki úgy hiszi hogy csak vele van a baj. Az ember csak boldog akar lenni és legtöbben azzal töltjük az időnket hogy szisztematikusan megfosztjuk egymás lehetőségét a boldogságtól. Az hogy miért abban nem vagyok biztos, de jó lenne abba hagyni mielőbb. Sem az alkohol sem az ima nem olyan hatásos a bizonytalanság ellen mint az ha valaki támogatja az embert, megosztja vele a gondjait és meghallgatja ha neki baja van. Nem kifejezetten érdekel hogy ki mivel tudja igazolni hogy szívtelen és nem törődik az embertársaival. Azt látom hogy az emberek zöme nem hagy ki egy lehetőséget sem hogy a másikba belé rúgjon. A lényeg az hogy többet érnénk azzal ha megadnánk a másiknak a lehetőséget hogy őszintén elmondja mi baja van ahelyett hogy valami süket dumával lepöccintenénk hogy aztán a valóság elől menekülve eltemetnénk a gondjainkat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban fontos az emberek közötti bizalom, a beszélgetés, és valóban ez is sokat segíthet nekünk. De ha az ima erejét nem tekinted elég hatásosnak, akkor valószínűleg még nem élted át, különben nem mondanál ilyet. Szívből kívánom, hogy te is megtapasztald a fentről jövő nyugtatást, támogatást!

      Törlés
    2. Csepregi Márton2012. május 15. 20:45

      Szép és jó dolog az ima ameddig az ember nem keveri össze a cselekvéssel. Ismertem pár embert aki azt gondolta ,hogy imáival segít az embertársain. Egyébként meg pszichológiailag nincs nagyon sok különbség az ima között meg a között hogy az ember azt képzeli hogy valaki ismerősével vagy híres emberrel vitatja meg a gondjait. Én ezt elég gyakran teszem, így szoktam az életemet végiggondolni. És jó érzés lehet az a támogatás de sajnos veszélyes is lehet. Amikor az ember hisz valamiben akkor magabiztos de nehezen látja be a tévedéseit és sokszor a hite és a bizonyossága szörnyű tettekre indíthatja. Jókra is, de jobb ha az ember nyugodtan végiggondolja hogy pontosan mi is az a jó, minthogy higgyen egy lehetőségben és azt a végsőkig erőltesse függetlenül az eredményektől.

      Törlés
  2. Vannak olyan pillanatok, amikor nem tudsz kihez fordulni. Terhesnek érzed magad mások számára, és lehet, az is vagy, mert egy ember nem mindig tudja mások problémáját is a maga vállán hordozni. Egy ideális világban valóban bárkivel megoszthatnád a fájdalmaidat, de ahhoz, hogy mindent őszintén kimondj valakinek, olyan bizalomnak kell lenni köztetek, amely - eddigi tapasztalataim alapján - csak hosszú időre visszanyúló barátságban vagy rokonok között alakul csak ki. Viszont Isten, Ő más kategória. Ő ismer Téged, hiszen már akkor gyönyörködött Benned, mikor egy parányi zigóta voltál csak. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csepregi Márton2012. május 15. 20:56

      Nem vitatom a dolgot, én is ismerem az érzést. Nem is hiszem azt hogy lehetséges csak úgy bárkivel az igazi mély gondjainkat megbeszélni. De azért még is jobb lenne ha az lenne a "ciki" ha valaki beleköt a másikba és nem az ha megvigasztalja. Túl sokan a másik bajait támadási lehetőségnek látjuk amit ki is használunk. Ez sokféleképpen történik, a nyilvánvaló eset a csúfolódás, de az is ilyen amikor egy nem szimpatikus ember szenvedését felhasználjuk arra ,hogy megmondjuk neki hogy miért haragszunk rá. Tudom, nem mindenki ilyen, sokan nem használják fel a másik fájdalmait hogy belérúghassanak még egy nagyot, de ha az ember elhiteti magával hogy igaza van és a másik megérdemli akkor sok mindenre képes. És az ember, mint racionalizáló lény, ha kell mindent meg tud magyarázni.

      Törlés
  3. Szerintem is nagyon rossz tud lenni, ha valaki csak Istennel beszéli meg a dolgokat és az embertársaival nem. Szerencsére Márti nem ilyen.. Néha sokkal őszintébben tud beszélni a dolgairól, mint bárki más. Mi így ismerjük őt az ifiben.
    A másik dolog: ha olyan "istened" (istenképed) van, akinek anélkük mondhatsz el bármit, hogy a legkisebb jelét is mutatná az elítélésnek (amilyen a mi Istenünk szerintem), azt sokkal szabadabban teheted, mintha egy másik embernek mondanád el, mert abban mindig bennevan a másik esetleg elítélő véleménye, amire legtöbb bajunk közepette a legkisebb szükségünk sincs..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csepregi Márton2012. május 15. 22:18

      Igen, nagyon nehéz olyan embert találni aki felismeri mikor nem szabad kritizálni az embert. A fő gond az hogy sokan nem fogják fel hogy a tapasztalataik azok a sajátjaik és nem univerzálisak (általában). Sok ítélet abból fakad hogy nem vagyunk képesek felfogni hogy amikor valaki olyat tesz amit mi nem tennénk, azt olyan ismereti és tapasztalati háttérrel teszi ami nekünk nincs meg. És aki ezt nem fogja föl az nehezen fog megérteni bárki mást, és végkép nem lesz alkalmas arra hogy bárkin is segítsen.

      Törlés
  4. Márti, köszi ezt az őszinte írást! Érdekes volt olvasni a sokatmondó kommenteket is.

    VálaszTörlés