Útravaló - Mit csinál a kutya, ha tépkedik a szőrét?

Ezen a vasárnapon ismét a "Mai példázatokból" választottunk, ezúttal egy nagyon rövid történetet, a könyv végén található "Arcok, emlékek" fejezetből. A ráerőltetett térítésről, "lelki gondozásról" szól. Azt hiszem tanulságos lehet mindannyiunknak, akiket valaha zavart, hogy a "többi ember" mennyire nem hisz, vagy mennyire nem Istennek tetsző életet él. Fogadjátok szeretettel!

Az ötvenes évek elején, Tahiban történt: egy missziói héten nagyon belemelegedtünk a résztvevők lelki dögönyözésébe. Mindenkit át szerettünk volna taszigálni a "szoros kapun", s azt, aki "beleszorult", kíméletlenül ráncigáltuk. Emiatt néhányan megsértődtek, sőt voltak, akik el is mentek. Az őrszentmiklósi lelkész, Nehézi Károly bátyánk hosszútűrő szeretettel figyelgette ezt, aztán egy este, amikor az "előadói kar" egyedül maradt, s magasröptű teologizálásba fogott a mérgesen védekezők és hazamenekülők felett, csak úgy, mellékesen megjegyezte:

 - Mit gondoltok, mit csinál egy kutya, ha tépdesik a szőrét? - Nem tudtuk, hogy nevessünk-e, vagy bosszankodjunk, hiszen éppen egy görög szó "igazi jelentésén" vitatkoztunk. Valaki mégis megjegyezte: - Ne viccelj Károly bátyánk, komoly dolgokról beszélünk. - De Nehézi Károly halálos komolysággal megismételte a kérdést:

 - Mégis arra kérlek benneteket, arra feleljetek: mit csinálna az a kutya?
   Néhányan kelletlenül válaszolgattunk:
 - Hát morog a kutya, ha tépik a szőrét.
 - Vicsorít - mondta más valaki.
 - Harap is - felelte ismét egy hang.

 - Na látjátok - bólogatott szelíden Nehézi Károly - , ezért kell megvárni míg vedlik, csak úgy, belülről - magától. Nem kell azt tépni.

Egyszerre elcsöndesedtünk. Azt hiszem, mindnyájunknak Reményik versének utolsó sora jutott eszébe: "és ez a magától, ez a kegyelem".
Azt hiszem - azóta - nem igen cibálok, rángatok senkit. Inkább tanulgatom (nehéz!), hogy ne azon keseregjem: még zöld, hanem örüljek: már zöld, akivel vesződöm.