Ezen a héten Ökumenikus (Egyetemes) Imahetet tartanak Magyarországon. Ahogy a plakátokon olvashatjuk: "a Krisztus-hívők egységéért". Ezt a témát szeretnénk mi magunk is kicsit körbejárni, és gondolatainkat megosztani Veletek. Persze ismét a "fiatalok szemszögéből". Talán ez is része lehet a Hídépítésnek. :)
Én személyesen olyan családból származom, ahol édesanyám katolikus, édesapám evangélikus, és a 2-2 fiú-lány kapta az apa és az anya vallását. Ebből fakadóan állandó vita tárgyát képezte köztünk gyerekként, hogy "melyik a jobb?" Így - mivel a vitákban mindenki győzni szeret - alaposan kiképeztük magunkat a egymás hittételeinek részleteiből, a megfelelő érvek és ellenérvek felsorakoztatásának céljából. Annak idején még ministráltam is, nővérem pedig fújtatott apa orgonálásai alatt. Számunkra tehát az ökumenizmus már gyerekkorunktól kezdve természetes jelenség volt. Ám a múltban a helyzet nagyon is nem így állt.
Hallottam történeteket - nem is olyan régről -, hogy egy "igazi" evangélikus családban a gyereket az épp helyettesítő vendéglelkész énekelt liturgiás istentisztelet közben keresztelte meg, viszont a család ezt nem fogadta el érvényesnek, mondván ez "katolikus mise" volt. Vagy amikor egy faluban felmerült, hogy - a katolikus templom tatarozása miatt - néhány misét az evangélikus templomban tartanának, a felbőszült hívek vasárnap lelakatolták a templomot, és még a lelkészt sem akarták beengedni. Evangélikus őseink az 1700-as években Kemenesalján pedig 10 órákat szekereztek szombat estéken, hogy másnapra odaérjenek a megyénkénti két "artikuláris hely" egyikén tartott lutheránus istentiszteletre. Ez utóbbi persze dicséretes, hiszen ezek miatt az emberek miatt maradt fenn evangélikusságunk és jött később a Türelmi Rendelet.
Na de zárjuk le a múltat! A mai világban a katolikusok már nem árusítanak búcsúcédulákat, anyanyelven végzik a miséket, mi sem tartjuk az "ördög helytartójának" a pápát, stb. Ma a legtöbb esetben - bár van azért jó pár kivétel - a fiatalok felekezetét a "beleszületés" dönti el. Attól függően, hogy szülővárosunkban milyen a gyülekezet, a lelkész, az ifjúság, az oktatási intézmények; maradnak bent a gyülekezetben a meg- vagy kevésbé jobb esetben a lekonfirmáltak, -bérmáltak. A felekezeteinknek megvannak a saját énekei, szokásai, de lényegében a fiatalok között minden ifiben, köziben nagyvonalakban ugyanazok a programok vannak: az ifi alkalmakon kívül esetleg közös kirándulások, áhítatok, játszások, teázások, keresztény filmnézések, esetleg sportolások. Nem a hittételek közti különbségen dől tehát el a gyülekezetben maradás, hanem az ifjúság aktivizálásán!!! Erre minden felekezetben vannak sikeres és kevésbé sikeres példák is. Hogy egy vagy két szín alatt Úrvacsorázunk-e (próbáljon meg valaki egy átlag katolikus misén napi 3-szor kenyérrel ÉS borral is végigkínálni 2-300 áldozót), vagy hogy vannak-e képek a templomban, kereszt vagy csillag van-e a tetején, esetleg hogy imádkozunk-e Máriához, nem annyira lényeges kérdések a fiatalok számára.
Hallottam történeteket - nem is olyan régről -, hogy egy "igazi" evangélikus családban a gyereket az épp helyettesítő vendéglelkész énekelt liturgiás istentisztelet közben keresztelte meg, viszont a család ezt nem fogadta el érvényesnek, mondván ez "katolikus mise" volt. Vagy amikor egy faluban felmerült, hogy - a katolikus templom tatarozása miatt - néhány misét az evangélikus templomban tartanának, a felbőszült hívek vasárnap lelakatolták a templomot, és még a lelkészt sem akarták beengedni. Evangélikus őseink az 1700-as években Kemenesalján pedig 10 órákat szekereztek szombat estéken, hogy másnapra odaérjenek a megyénkénti két "artikuláris hely" egyikén tartott lutheránus istentiszteletre. Ez utóbbi persze dicséretes, hiszen ezek miatt az emberek miatt maradt fenn evangélikusságunk és jött később a Türelmi Rendelet.
Na de zárjuk le a múltat! A mai világban a katolikusok már nem árusítanak búcsúcédulákat, anyanyelven végzik a miséket, mi sem tartjuk az "ördög helytartójának" a pápát, stb. Ma a legtöbb esetben - bár van azért jó pár kivétel - a fiatalok felekezetét a "beleszületés" dönti el. Attól függően, hogy szülővárosunkban milyen a gyülekezet, a lelkész, az ifjúság, az oktatási intézmények; maradnak bent a gyülekezetben a meg- vagy kevésbé jobb esetben a lekonfirmáltak, -bérmáltak. A felekezeteinknek megvannak a saját énekei, szokásai, de lényegében a fiatalok között minden ifiben, köziben nagyvonalakban ugyanazok a programok vannak: az ifi alkalmakon kívül esetleg közös kirándulások, áhítatok, játszások, teázások, keresztény filmnézések, esetleg sportolások. Nem a hittételek közti különbségen dől tehát el a gyülekezetben maradás, hanem az ifjúság aktivizálásán!!! Erre minden felekezetben vannak sikeres és kevésbé sikeres példák is. Hogy egy vagy két szín alatt Úrvacsorázunk-e (próbáljon meg valaki egy átlag katolikus misén napi 3-szor kenyérrel ÉS borral is végigkínálni 2-300 áldozót), vagy hogy vannak-e képek a templomban, kereszt vagy csillag van-e a tetején, esetleg hogy imádkozunk-e Máriához, nem annyira lényeges kérdések a fiatalok számára.
Vannak sztereotípiák is egymás hitével szemben: a katolikusok túl misztikusak, a reformátusok túl tudományosak, mi meg talán túl depressziósak vagyunk.. Szerintem ez se a felekezeten múlik csak, mindenhol vannak ilyenek és olyanok is. Talán a hangsúlyokban van azért különbség, de az is valamennyire "beleszokás" kérdése is, hogy ki mennyire tudományosabb, praktikusabb; vagy lelkibb oldalról közelíti meg Istent. Emiatt lehet bírálni a másikat, de azt hiszem felesleges. "Legyen mindenkinek a maga hite szerint!"
Számomra az ökumenizmus egy lehetőség, hogy egymás hitét megismerve, egymástól a jó dolgokat eltanulva növekedjünk Istenben, Krisztusban. Isten szeretet, és aki szereti felebarátját, az szereti Istent, a többi pedig már csak részlet. Nyilván mindenki tudna mondani valami negatívumot a másik vallásban, de azt hiszem, attól leszünk igazán krisztusiak, ha felül tudunk emelkedni ezeken, hiszen mindannyian Istent keresők vagyunk, csak más oldalakról nézzük őt. Az ökumenizmussal tehát nem kell feladni saját hitvallásunkat, csak segít megismerni a többiekét, hiszen általában az emberek attól félnek, azt nem szeretik, amit nem is ismernek.
Számomra az ökumenizmus egy lehetőség, hogy egymás hitét megismerve, egymástól a jó dolgokat eltanulva növekedjünk Istenben, Krisztusban. Isten szeretet, és aki szereti felebarátját, az szereti Istent, a többi pedig már csak részlet. Nyilván mindenki tudna mondani valami negatívumot a másik vallásban, de azt hiszem, attól leszünk igazán krisztusiak, ha felül tudunk emelkedni ezeken, hiszen mindannyian Istent keresők vagyunk, csak más oldalakról nézzük őt. Az ökumenizmussal tehát nem kell feladni saját hitvallásunkat, csak segít megismerni a többiekét, hiszen általában az emberek attól félnek, azt nem szeretik, amit nem is ismernek.
Hétfőn elmentem a katolikusokhoz, ahol a prédikációban felmerült a kétség és az egység. Ez a szójáték (csakúgy mint az általam kedvelt: a fele-ség része az egész-ségnek, de erről majd a Házasság hetében) :) szerintem a Krisztusban való egységről szól. Én buzdítok mindenkit, hogy látogassa az Ökumenikus imahét hátralevő alkalmait is, tájékozódjon a többi felekezet programjairól is, hogy minél szélesebb körben, minél több lehetőség által találhassuk meg egymásban a Jót, és ezáltal Jézus Krisztust.
Gy. L. hídépítő
Gy. L. hídépítő
"Legyen mindenkinek a maga hite szerint."
VálaszTörlésNa ilyenkor szeretnem nagyon tudni, hogy ez a mondat vajon Jezus anyanyelven hogy hangzott el. Mert ahogy ezt legalabbis magyarul lehet erteni, az eleg veszelyesnek tünik, legalabbis szamomra. En inkabb azt kivannam, hogy "Legyen mindenkinek Isten hite szerint". Isten a szeretet. Az ö kezeben biztonsagban vagyunk. Addig amig mindenkivel a maga hite szerint törtennek a dolgok, addig megosztottsag van es pl. eröszak is lehet, hiszen vannak akik abban hisznek. Ha vegre ugy lenne mindenkinek, ahogy Isten szertne, akkor a szeretet uralkodna. Akkor tenylegesen el tudna jönni a mennyek orszaga es megvalosulhatna a "Krisztusban valo egyseg". Barcsak mar ott tartanank!