Vecsési farsang

A vecsési gyülekezetben farsangi mulatságot tartottunk. Noha a farsang eredetileg nem vallásos ünnep, ma már több gyülekezetben öltöznek furcsa maskarákba. Én is kedvet kaptam, varrogattam, kikentem az arcom, és már meg is volt a megfelelő jelmez, elindultam a móka helyszínére. 

Ahogy beléptem a terembe, szokatlan látvány tárult a szemem elé: láthattam, ahogy egy hosszú asztalnál mindenféle különös szerzet üldögél. Volt ott pantomimes, Zorro, egy honvédségi altiszt, hercegnő, boszorkányok, Piroska, és még sorolhatnám. Persze a ruha alatt ott lapultak azok az emberek, akiket jól ismertem, gyülekezetünk tagjai, főként gyerekek. Most mégis sokan úgy viselkedtek, ahogy a szerepük megkívánta: a honvédségi altiszt kihúzta magát, Zorro Z betűket rajzolt a levegőbe, a hercegnő kecsesen pukedlizett. 

Minden egy áhítattal kezdődött. Ez azért volt jó, mert – bár mulatozni jöttünk, – Istenre figyeltünk. Szerintem külső szemlélők az egyház intézményét sokszor túl "komolynak" tartják, és ezért sem jönnek el szívesen olyan alkalmakra, ahol csendben ülünk, magunkba mélyedünk és a bűneinken elmélkedünk. Egy gyülekezeti farsang kevésbé kötött, mondhatni elég szabad program, mégsem veszik el a „lényeg”.

Az egész farsangi mulatságot a lelkésznő mellett egy igen szép „indiai hölgy” vezette, aki furcsamód gitárt kapott a kezébe, és megtanított nekünk egy éneket és a hozzá megfelelő tapsmintázatot.

Nagy izgalommal vártuk a jelmezversenyt. Gyorsan összeverbuváltunk három embert, ők lettek a zsűritagok. A jelmezesek egyenként léptek elő, és ballagtak az emelvényre, ahol mindenki megcsodálhatta őket. A versenyzők kitették magukat a zsűri hatalmának, akik kegyetlen szigorúsággal pontoztak. Na, jó, talán egy kicsit túloztam, igazság szerint bőséggel elárasztottak minket a pontjaikkal, hiszen mindenki, aki beöltözött, megérdemelte az elismerést. Az első helyezést egy család nyerte el – egy nagymama az unokáival, akik megtestesítették a Piroska és a Farkas szereplőit, csak a vadász hiányzott. Mit szerénykedjek, én második lettem, igaz, csak holtversenyben. 

Miután a jelmezesek a helyükre fáradtak, egy újabb verseny jött, de ez inkább az idősebb és főként női gyülekezeti tagokat érintette, ugyanis ez a viadal nem más volt, mint a Süti-sütő verseny. Újabb bizottság állt össze, ezúttal a fiatalabbak közül, akik nagy bátorságról és étvágyról tettek tanúbizonyságot, mikor az összes nevező süteményét végigkóstolták, értékelték kinézetét, állagát, ízét, és míg ők döntöttek, mi az asztalunknál ülve falatoztunk az édességekből, kortyolgattuk a teánk, beszélgettünk. 

Aztán egy izommozgató és lustaságűző, mozgékony játék következett, minek után elkezdődött a tombolahúzás. Mindenki reménykedve nézett a megvásárolt jegyeire, vajon kihúzzák-e, aztán mindig felhangzott egy örömteli „nálam van”, és a nyertes gazdagabb lehetett egy ajándékkal. A főnyeremény egy Luther-rózsa díszítésű torta volt, a felügyelőnk nyerte meg. Persze volt, akinek kevésbé volt szerencséje, és ezért kissé elszomorodott. Olyan jó volt látni, amikor a vigasztalók közül többen odaadták neki a saját nyereményüket, csak hogy másnak örömet okozzanak. 

A farsang lehetőséget adott arra, hogy néhány órára elfelejtsük, kik vagyunk, és valaki más bőrébe bújjunk. Olyan bőrébe akár, akire felnézünk vagy akit csodálunk. Többször megfordul a fejemben, hogy szeretnék valaki más lenni, sikeresebb, szebb vagy okosabb, és bizonyos helyzetekben magamra erőltetek szerepeket, hogy megkedveljenek mások. Mégis igazi felüdülés, mikor valaki meglátja a maskara alatt a valós lényemet, a belső küzdelmeimet, hogy nem minden sikerül olyan jól, és mégis - vagy talán éppen ezért - szeret. 

Ezt teszi Isten is.

K. M. hídépítő