Útravaló mese: A 15 centi széles fénycsóva

A mai vasárnapra Marton Renitől kaptunk egy saját szerzeményű áhítat-mesét a "Hogyan szeretett minket az Isten?" témára, a fényről és a lelkünkön terpeszkedő homályról. Fogadjátok szeretettel!
 
Azonnal feltűnt határozottsága és ambiciózussága. A sötétítőfüggöny széle mellett özönlött be mintegy 15 cm széles sávban. 15 cm széles fénycsóva! És micsoda öntudata volt. Identitása volt! Nem hisztek nekem. Pedig így volt. Ez a 15 cm széles fotonáradat tudta mit akar. Betörők betörőit megszégyenítő bátorsággal és egyszerűséggel betört. Hozzám tört be. (katt a továbbra)

A szoba többi részében még az álmos homály terpeszkedett. Tudjátok, nem egy nádszál teremtés, így könnyen megeshet, hogy még az ember lelkére is rá talál nehezedni, rá talál ülni, fészkelődik, netán rá is fekszik, aztán úgy elnyúlik rajta, mint a rétestészta. Az a jóféle rétestészta. Ahhoz ám jó nagy lapító kell! Szerintem nincs is akkora lapító. Nagymamám az ebédlőasztalon szokta nyújtani. A ti nagymamátok is biztosan ott nyújtja…
Na, mármost el tudjátok képzelni, ha tegyük fel az én lelkem most a nagymamám ebédlőasztala, akkor az az álmos homály milyen jót nyújtózhatott rajta. Jót ám! Olyannyira jót, hogy úgy is talált maradni. Rajta. Az én lelkemen. Hej, de lusta teremtés ez a homály. Ha nem jön a csoda, úgy maradok. Rajtam, bennem a homállyal. Az álmos homállyal.

Pfuj, szinte meg tud fojtani, olyannyira körülvesz! Szerintem ez azért nem szép dolog tőle. Egyszerűen nem kapsz mellette levegőt.. Én mondom, még most is itt élvezhetném kellemesnek igazán nem mondható társaságát, de nem. Mert észrevettem. A betörést. Mert betörtek hozzám. A szobámba. Egy pillanatra megállt az idő. Azt hiszem, ha megáll az idő, akkor nincs is idő. Akkor mi van? Talán a végtelen. Talán az volt az. Egy pillanat a végtelenből, egy pillanat a végtelenben. De csak egy pillanat volt. Hogy egy pillanat a végtelenben hány perc az időben? Uh, nem tudom. Egy olyan rövidebb pillanatnak tűnt a mi időnk szerint. Tudjátok vannak a hosszabb pillanatok, elnyújtott pillanatok. Olyankor is úgy érezzük, hogy megszűnik a tér és az idő, és igazából fogalmunk sincs, hogy mennyi perc telt el, mégis pillanatnak hívjuk. De ez most azt hiszem egy amolyan rövidebb típusú pillanat volt. Azért volt rövid, mert nagyon gyorsan feleszméltem. Ráeszméltem. Kellett nekem az a fény. Igaz, hogy betört. Na de ha másképp nem tudott bejutni? Ha nem várták szélesre tárt ajtókkal? Be kellett jutnia. Hiszen küldetése volt. Elég volt neki a sötétítőfüggöny és az ablak széle közti 15 cm.

De mivel hamarjában ráeszméltem a történtekre, és hogy nekem kell ez a fény, egy vagy két mozdulattal, már nem emlékszem pontosan hánnyal, fogtam a sötétítőfüggönyt, és úgy félrehúztam, hogy még mostanáig is úgy van. Meg is nézhetnétek, ha most itt lennétek. A fénynek sem kellett háromszor mondani, sőt igazából kétszer és egyszer se, és csak úgy ömlött be a szobába. Láttátok volna az álmos homályt! Azt tudni kell róla, hogy egyszerűen nem bír egy légtérben maradni a fénnyel. És bár most igaz, nem az történt, hogy fékeveszetten gyorsan felpattant és eliszkolt… de… megmozdult!!! Aztán nagy lomhán még egy kicsit és még egy kicsit moccant, és még egy kicsit. És még sokszor-sokszor még egy kicsit. Olyan sokszor, hogy végül már nem volt szükség még egy kicsire.

Engem ma így szeretett Isten.

Marton Reni hídépítő