Gyökössy Endre: Zákeus a cseresznyefán

Folytatva Gyökössy Endre "Mai példázataival", ezúttal egy kedves történetet szántunk Nektek útravalónak egy egyetemista srácról és élete szerelméről. :) Fogadjátok szeretettel:
Ökumenikus közösségnek hívtak meg előadást tartani. Hozzá is szóltak. Többek között egy 40 körüli fiatalember szintén felállt. Nem annyira az fogott meg, milyen egyszerűen mondta el, mit jelent neki ma Jézus követése, és hogyan próbálgatja családjával együtt, hanem az, ahogyan mondta. A kimondhatatlant aligha lehet kimondani, a leírhatatlant leírni, de talán ez a szó közelíti meg legjobban: sugárzott. S ez tette hitelessé mindazt, amiről beszélt. Láttam, mások számára is.

Az összejövetelről elmenvén belém karolt, rám mosolygott, s azt kérdezte: megismerem-e? 

Látva zavaromat bemutatkozott. Abban a pillanatban megjelent előttem egy loboncos hajú, csapzott, nyegle ifjonc, egy régen hallott hívő barátom minden ellen lázadó fia, aki miatt az apja, az ébredési időkben lelkes munkatársunk, annyit szomorkodott és panaszkodott, vagy éppen tanácsot kért. De ugyan ki és mit tudott volna tanácsolni a bibliai tékozló fiú apjának, ha az effélét kért volna, mit tegyen a fiával, hogy ne durcáskodjék, ne kérje ki az örökségét, ne költözzék távoli vidékre, s ne éljen kicsapongó életet. 

A fiatal férfi láthatta arcomon a csodálkozást és az öröm váltakozását, s azt, hogy késő este lévén sietnék, megkérdezte:

– Hazavihetem? Itt az autóm.

Megköszöntem a gyorsabb hazaérkezési lehetőséget, így a kocsiban, majd házunk előtt ebben üldögélve mondta el azt, amit csak leírni tudok, de sugárzását hozzáadni nem. Néhány szóval beszámolt, hogy azért csak elvégezte a főiskolát.

– Diplomát szereztem, ha nem is kitüntetéssel, tűrhető állást is, de hülyeségemről nem tudtam leszokni, legkevésbé lányvadászataimról, az akkor már özvegy édesanyám szomorúságára, aki gyakran mondta, mondogatta, úgy látszik, öregapád vadász szenvedélyét örökölted, de annak legalább volt valami haszna. Ma már tudom, valami önbizonyításféle lehetett ez nálam. Alacsonyabbra sikerültem, mint szerettem volna. 

Egy ilyen cserkészés közben ismerkedtem meg – folytatta – egy szelíd, széplánnyal. Amikor megtudtam róla, hogy valami hívő közösségbe jár, elhatároztam, megmutatom, hogy azok se különbek, mint a többiek, ahogy rám-rám prédikáló apám állította, amíg élt. Szóval mindent bevetettem. Ő szívesen, de tartózkodóan fogadta nyegle bókjaimat, virágaimat, kísérgetéseimet. Jó fél évbe telt, amíg egy szép tavaszi napon rá tudtam venni, hogy kiránduljon velem a Dunakanyarban lévő kis faházas telkünkre, piknikre. Kikötötte, hogy a szendvicseket ő hozza. Megvallom, nem minden sanda szándék nélkül csábítottam ki oda. 

A napsugaras kertben egy nagy, éppen gyümölcsét érlelő fa alatt a kerek kőasztalra csomagolta ki a magával hozott elemózsiát. Ám amikor meglátta a feje fölött pirosló cseresznyéket, arra kért, másszak fel a fára néhány marokért. 

 - Jó lenne ráadásnak, úgyis elfogyott már bennünk a C-vitamin – nevetett rám. Én feltornáztam magam, s a fa hegyéből dobáltam az érett szemeket piknikes kosarába, és kakaskodva igyekeztem szórakoztatni éretlen bemondásaimmal, célzásaimmal. 

Egyszer csak megszólalt. 

 - Most már lejöhetsz Zákeus, kész az uzsonna. Amíg a fáról lekászálódtam, eszembe jutott valami gyermek-istentiszteleti töredék a kistermetű, fára mászó Zákeusról. A vámszedőről. Derengett, hogy amikor Jézus lehívta és meglátogatta, az úgy meghatódott, hogy mindent visszaadott, amit másoktól kizsarolt, még meg is tetézte. Méregbe gurultam. S amíg dühösen lecsúsztam, alaposan felhorzsoltam a lábam, valami jó visszavágáson törtem a fejem. De alig hogy lehuppantam, már nyújtott felém egy szendvicset:

– Sonkás. Szereted? Akarod?- és búzavirág-kék volt a szeme. Hol őt, hol kinyújtott tenyerén a szendvicset néztem, és olyasmit éreztem, amit még soha. Kibukott a számon: 

- Igen, szeretem és akarom, de csak veled együtt. Amikor láttam, hogy szemében kialszik a fény, hozzátettem: szendvicsestől feleségül akarlak. 

Mire ő:

– Jól van Zákeusom, én is megszerettelek. Hozzád is megyek, de csak egy év múlva.

– Miért csak egy év múlva? – kérdeztem kissé sértődötten.

– Azért, mert Zákeusnak is volt egy s más elintézni valója, mielőtt üdvösségre jutott háza népével együtt. Nem olvastad soha az evangéliumot?

– Valamikor olvastam – nyögtem, s mondtam valamit gyermekkoromról és apámról.

No nem részleteztem, vártam egy évet, nagyon hosszú évet. Ebben a várakozásban, s a vele való beszélgetések melegében, a közösségben, ahova befogadtak, ahol tüskéim ellenére körülszeretgettek, hozzá- és hazataláltam. Most már üdvössége van a házunknak. Így mondta Jézus Zákeusnak?

– Igen így mondta – válaszoltam, majd elhallgattunk. Ő törte meg a csendet.

– Ne haragudjék, hogy életemmel untattam. Sietek haza. Harmadik gyerekünkkel van GYES-en a párom. Vár még egy kis házimunka és ők. - Újra felsugárzott, aztán kisegített a kocsiból. Megöleltük egymást.
– Isten áldja meg! – mondta, és már indított is. 

Néztem utána, amíg a piros lámpáig láthattam. Éreztem, hogy az Isten ezen az estén éppen azt tette velem, amit fiatal barátom kívánt nekem.