Young Adult/ Pszichoszingli - egy kisiklott emberi életről

Egy harmincas éveiben járó, bestseller szerző romantikus e-mailt kap régi, középiskolai szerelmétől, és az üzenet hatására úgy dönt, visszatér szülővárosába, hogy újra lángra lobbantsa egykori szerelmüket. Tipikus amerikai vasárnap esti mozifilm...? Ja, nem. A bestseller-szerzőség valójában gyenge ponyvaregényeket jelent, amiket már senki nem olvas, a romantikus e-mail pont a volt kedves gyermekének babaköszöntőjére hívogat, a középiskolai szerelem pedig tényleg csak középiskolai volt - és az egyetlen személy, aki ezt nem látja be, a főhősnőnk, aki valójában egy alkoholista, tizenhét éves koránál megakadt nő.

Miféle film is akkor hát ez a Young Adult?

Talán egy... egy társadalomkritika. Egy olyan társadalomkritika, ami még csak megoldást sem nyújt a problémára, sőt egy olyan kritika, amit ha megnéz egy hősnőhöz hasonló hölgy (de akár férfi), talán magára sem ismer.

Olyan film, aminek zárása nem oldja fel a történetet, ami éppen hogy csak egy kis esélyt, egy kis kibúvót ad arra, hogy netalántán nem lesz olyan tragikus vége hősnénk életének, mint ami amúgy a történésekből következne.

Nyitójelenet: Mavis Gary, az önmagát sikeres tiniregény írónak valló szőke, vonzó harmincas nő felébred. Dög másnapos. Melegítő naciban, kinyúlt pólóban, kócosan bámulja a tükörképét. Ismerős helyzet? Sokan elmondhatjuk magunkról, hogy voltunk másnaposok... gimiben, a sulidiszkó után... szalagavató, bankett, vizsgaidőszak végén, szilveszterkor... szóval csak úgy néha előfordulhat, mikor az ember fiatal. Mikor az élet akkora „rockandroll”, bulizás, ivás, flörtölés...! Belefér. Hiszen majd felnövünk, vagy ha nem, akkor meg... Akkor meg még jobb, nincs is szebb, mint örökké fiatalnak maradni!

Szóval Mavis Gary egy követendő példa? Mavis élete boldog? Jól csinálja, amit csinál?

Elég az első húsz perc, hogy elmúljon a „mekkora laza a csaj” szimpátiánk, és kezdjünk rájönni, valójában egy kisiklott életről van szó, egy harminchét éves nő életéről, aki még mindig középiskolásnak hiszi magát, és aki csak azért megy vissza lehangoló és szürke egykori otthonába, hogy visszaszerezze az azóta megnősült, édesapává lett exszerelmét, Buddy Slade-et.

Az irodalomban van egy nagyon jó kifejezés, a Don Quijote típusú ember alakja, az „időből kiesett ember”, aki nem veszi észre, hogy egészen más korban él, más a valóság, mint aminek ő hiszi. Mavis Gary egy hihetetlenül őszintén bemutatott, igazi huszonegyedik századi Don Quijote, akiről jelenetről jelenetre derül ki, hogy valójában milyen meghasonlott személyiség.

A Young Adult nem egy pörgős film, még csak nem is az a szokásos dráma könnyekkel, halálesetekkel. Itt nem érez az ember együtt a hőssel, mert egész egyszerűen nem ad okot az együttérzésre, az érzelem, amit Mavis tettei leginkább kiváltanak, az a szánalom - vagy a késztetés, hogy lekeverjünk neki egy pofont.

És mégsem kikapcsolható a film.

Mert egész egyszerűen ez a valóság. Mavis nem egy irreális, eltúlzott személyiség, amilyennel a valóságban nem találkozunk. Mavis annyira valóságos, hogy az már fáj.

Nem ajánlom a filmet egy kellemes vasárnapi délutánhoz, ez nem arra jó, hogy az ember kikapcsolódjon alatta és elfeledje a napi gondokat. A Young Adult inkább elgondolkoztat, talán bosszant, talán totális szánalommal tölt el, talán érthetetlenséggel, hogy mégis hová tart ez az egész film, és úgy egyáltalán, minek csinál valaki ilyen filmet...?

A rendező, Jason Reitman nem először nyúlt olyan témához, ami erőteljesen érinti (és kritizálja) korunk sokszor kiüresedettnek tűnő világát, és ahogy a korábbiakkal, ezzel sem szépített a valóságon semmit. Hogy mennyire talált célba az üzenet, és mennyire láttak túl a nézők a lassan és nyomasztóan hömpölygő eseményeken, az egy másik kérdés.

Az igazi kérdés, és az, amiért én végső soron ezt a filmet egyáltalán felhoztam, az az, hogy vajon mi magunk mennyire élünk az életünkben? Mennyire látjuk be, hogy az idő múlik, és hogy nem ragadhatunk le egy-egy korszaknál, még akkor sem, ha úgy érezzük, akkor voltunk a csúcson? Mert ha választani kéne, hogy a ponyvaregényeket író, még mindig bulikról bulikra járó, divatos és vonzó, nagyvárosi Mavis vagy a kisvárosban leragadt, egyszerű munkát végző, családban élő Buddy élete a jobb, kétségkívül Buddyét kérném.

B.Zs.