Pszt! - A csendről

Egy barátnőmmel nemrég megnéztük a moziban a Gravitáció című filmet. Komolytalanságunkban a drámai jelenetekhez is poénokat fűztünk. A nézőtér feszülten figyelte a főszereplők űrbéli küzdelmét, míg mi egészen halkan röhögcséltünk. Mikor másnap az egyik ismerősömnek azt ecseteltem, mennyire nem jött át nekem a film hangulata, csak annyit mondott, hogy talán csendben kellett volna egy kicsit maradni.

Egy másik barátnőmmel utaztunk az autóban. Szólt a rádió. Mi hangosan-hamisan énekeltük a jobbnál jobb slágereket, nagyokat heherésztünk. Közben észre sem vettük, hogy gyönyörű tájak mellett kocsikázunk el. Letekertem a rádió gombját. „Kicsit ki kéne néznünk az ablakon.”

Egy sztorit próbáltam már harmadszorra elmesélni. Csörgött a telefon. „Bocs, de ezt fel kell vennem, nagyon fontos!” – mondta a beszélgetőpartnerem. Ő átment a másik szobába, én csendben majszoltam tovább a fagyimat. „Nem érdekel a hülye mobil, egyszer úgyis elmondom a történetet!”

Álltunk a sír mellett. Nem is kellett kiadni a parancsszót, hogy "egy perc néma csönd". Csak úgy jött magától. Utána is csak suttogva szóltunk egymáshoz. Meggyújtottuk a gyertyákat, aztán halkan énekeltünk egyet. Csak akkor erősítettük fel a hangunkat, mikor kiléptünk a temetőből.

Egész napos gyerekcsőszködés Némethonban. „Bitte, nicht so laut!” – könyörögtem hullafáradtan a nap végén, feküdtem a földön. A gyerekzsivajtól már égnek állt a hajam. Meglepetésemre imám meghallgatásra lelt. A kétéves kisfiú felém pillantott, édesen mosolygott egyet, és suttogva magyarázni kezdte, hova való az a darab a kirakóból.

Sötét volt a szobában. Valami béna horror-sorozatot néztem aznap este, elárasztották agyamat a kísértetiesebbnél kísértetiesebb jelenetek. Nyomasztó volt a csend. Egyedül voltam a gondolataimmal és a fantáziámmal. Jól esett volna akkor egy kis gyerekricsaj!

Ültünk egymás mellett a teázóban. Nem igazán tudtunk mit mondani, csak azt tudtuk, hogy most egy jó darabig nem fogunk találkozni. El kellett volna sütni egy poént, de valahogy nem illett oda. Úgyhogy csak ültünk csöndben.

Amikor elképzelem, milyen volt, mikor még nem létezett az ember a Földön, háborítatlan, békés természetet képzelek el. Az egészet áthatja valamiféle nyugodt csend. Aztán belegondolok abba is, mi lenne, ha én lennék az egyedüli ember ezen a bolygón. A csend ekkor pejoratív értelmet nyerne, és inkább lenne nyomasztó, magányos.

Fura, hogy a csend –, ami valójában a hang hiányát kifejező, önmagában nem is létező fogalom, – milyen sokszor és milyen változatos formában jelen van az életünkben. De lehet, hogy a csend mégis többet jelent, mint akárhány ékes szókapcsolat, bulizós hangzavar vagy profi ária? Lehet, hogy a csend egyfajta kifejezőeszköz? Egy olyan világé, ahol értelmetlen a felesleges okoskodás, vagy ami szavakkal nem írható le? Így lesz a nyomasztó, magányos csendből békés, nyugodt csend. 

Hiszen… nem vagyunk egyedül.

K.M. hídépítő