Útravaló: Az erdő

A Föld napja alkalmából egy kis történetet írtunk Nektek egy fiúról és gyermekkora erdejéről. Fogadjátok szeretettel!

(Akit ez nem győzne meg, akkor: "Védd a Földet! Ez az egyetlen hely, ahol árulnak csokoládét.")

Szabkó gyermekként nyarait a nagymamájánál töltötte, aki egy erdő környékén élt, egy kis faluban. Már évek óta nem járt azon a környéken. Közben felnőtt, és a tanulás, később a munka és a külföldi utak elvették minden idejét.
Most azonban házasodni készült, és fontosnak tartotta leendő feleségét, Dorottyot, bemutatni az idős asszonynak, aki hajdanán annyi gyönyörű élményt ajándékozott neki.

Autóval utaztak. Útközben Szabkó felidézte a múltat, arcán újra felderült az a régi kisfiús mosoly.

- Minden nap kiballagtunk Nagyival az erdőbe- mesélte kedvesének. - Szép nagy fák vannak arrafelé, és korántsem olyan a levegő, mint a fővárosban. Alig várom, hogy újra beleszippantsak! Az itt töltött idő megszerettette velem a természetet. A szomszéd fiúval, a Józsival sokszor játszottunk a fák között, azok voltak az igazán jó kalandok!

Dorotty mosolyogva hallgatta a lelkes beszámolót. Kicsit izgult a Nagyival való közelgő találkozás miatt, de jobban érdekelte az erdő szépsége, amiről Szabkó már annyit mesélt neki.

Kisvártatva megérkeztek. Nagyi régi pompájában, mosolygós arccal fogadta őket. Megölelték egymást. Szabkó átvedlett unokává, és hirtelen elfelejtette a nagyváros szürke hétköznapjait, a főnöke csípős megjegyzéseit, a határidőket. Újra érezte a gyerekkor finom illatát, a házi lekvár, pálinka, kolbász és a régi fabútorok illatának elegyét. Dorotty is élvezte a levegő tisztaságát, a csendet, a meleg fogadtatást.

- Nagyi, ugye elmegyünk az erdőbe? – kérdezte izgatottan Szabkó, miközben egy sütit majszolt.

Hirtelen csend lett. Nagyi szomorkásan nézett maga elé. Aztán gondterhelten egy igent motyogott. Szabkó még sosem látta ezelőtt ilyennek. „Valami nincs rendben” – futott át az agyán. Mikor azonban Nagyira nézett, az öregasszony mosolya már megint ereje teljében feszített ráncos arcán.

Délután el is indultak az erdő felé. Buzgó léptekkel sétáltak el a falu szélére Nagyival együtt, akiben még mindig olyan erő volt, mint egy fiatalban. Ahogy az erdőhöz értek, megálltak. Egy percig némán álltak ott. Szabkó eltorzult arccal meredt a lombjukat vesztett, beteg fákra. A bokrok tövében szemétkupacok feküdtek, és gonoszan vicsorogtak a fiú képébe.

- De hát, mégis mi történt? – kérdezte elcsukló hangon Nagyitól.

- A patak. Valamiféle káros anyag került bele, azt mondják. Ettől a fák megbetegedtek, valamelyikben már élet sincs. Csak úgy áll mihasznán, tehetetlenül. Aztán a falu lakossága ide kezdte hordani a szemetet. Sajnálom, hogy ezt kell látnod, és azt is sajnálom, hogy ezt megéltem. Mennyi szép órát töltöttünk itt régen!

- Emlékszem. – felelte a fiú halkan. – Ez nem lehet igaz! Nem tudom elhinni!

Egy világ dőlt össze benne. Azok az emlékek, amelyekről Dorottynak szinte megszállottan beszélt, színüket vesztették. Az az érzése támadt, hogy hirtelen kihalt belőle az a régi gyermeki játékosság és jókedv, és már vissza se tér soha.

Másnap visszautaztak a fővárosba Dorottyal. Esett az eső. Szabkó azon törte a fejét, mit tudna tenni azért, hogy a gyerekei majd átélhessék azt, amit ő átélt gyermekkorában: a természet csodálatosságát.

Éjjel álmot látott. Azt álmodta, hogy ott ül az erdőben, a patak partján. Éppen egy ember sétált arra egy nagy fémtartállyal. Megállt mellette, és a tartályban lévő vegyszert egyszerűen a patakba öntötte. Szabkó hangosan felkiáltott. Az ember arcán a saját vonásait vélte felfedezni.

Verejtékezve ébredt. Újra és újra lejátszotta magában az álmot. Úgy érezte, semmit nem tett azért, hogy megvédje a természetet és ezt a bolygót, csak kihasználta az erőforrásait. Vállvonogatva szokott elmenni a környezetvédő plakátok előtt, csak mosolyog a szelektíven gyűjtők táborán, egy kemikáliákat gyártó cégben dolgozik, és inkább a haszon érdekli, minthogy bármiféle tiszteletet érezzen a Föld iránt. Arra gondolt, hogy akár ő is felelős lehet azért, hogy az erdő kipusztult, de már nincs mit tenni.

Szabkó másnap szabadnapot vett ki. Volt egy kis birtoka a város szélén, amely kezeletlenül állt. Ezen a napon az autó a garázsban maradt, biciklivel tekertek le a birtokhoz. Aztán Szabkó ásót ragadott, Dorotty pedig belehelyezte az ásott gödörbe a nemrég vásárolt facsemetét. Elültettek egy fát. Ezt aztán minden évben megismételték, ezzel adózva az erdő emlékének.

Hasonló történeteket mindenkitől várunk szeretettel, és biztatunk a többi cikkeink és írásunk olvasására is. Lépjetek kapcsolatba velünk az evifjusag@gmail.com címen. :)

K. M. hídépítő