Élménybeszámoló: Augusztusi kántorképző tanfolyam

Ebben a cikkben Juhász Orsi tatabányai és szegedi evangélikus fiatal írását olvashatjátok az augusztusi fóti kántorképző tanfolyamról. Fogadjátok szeretettel!

Idén szeptemberig nem jártam ifire sehol, úgyhogy mikor hetekkel ezelőtt kaptam egy kérést, hogy szívesen vennék, ha bemutatnám az otthoni ifjúságot bizony nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy egy népes családról viszont igen is lenne mit írnom. Ők az Augusztusi Kántorképző Tanfolyam, és amit tőlük kaptam.

Fóton évről-évre három nyári tanfolyamot indítanak. Hogy miért pont az augusztusi tanfolyamra kerültem? Azt már magam se tudom. De azt igen, hogy nem akartam menni, nagyon nem. Zeneművészeti szakközépiskolásként a nyár volt az egyetlen olyan időszak, amikor megszabadulva a sok gyakorlás, és az iskola terhétől jutott egy kis időm a láblógatásra, így személyem elleni támadásnak vettem, mikor a kántor, a lelkész, és a szüleim közösen eldöntötték, hogy márpedig megyek. Szerintem életem végéig hallgathatom micsoda hisztit és duzzogást vertem le otthon még indulás előtt is, pedig rég nem voltam már kisbaba (abban az évben érettségiztem).

Félelmeimet látszott igazolni, hogy a nyitó istentiszteleten a lelkész első mondata a szószéken ez volt: „Fót munkatábor.” És valóban ezt azóta sem vitatom, mert ott tényleg munka folyik. Reggel héttől este tízig bizony óráról-órára, gyakorlóról-kórusra rohanunk, néha bizony fáradtan, de mindig nevetve, boldogan.

Hogy miért olyan különleges a Mandák villa, hogy miért járok oda immár öt éve? A válasz talán abban van, hogy hetedikes koromban gimnáziumba kerültem, és azóta nem találtam a helyem igazán a világban. Az évek során lassan rá kellett jönnöm, hogy az iskolákban kialakult klikkekbe képtelen vagyok beilleszkedni. Ott nem lehet megcsinálni azt, hogy odamész egy társasághoz, és bekapcsolódsz egy beszélgetésbe, mert, ahogy egyik ismerősömmel megállapítottuk „olyan furán néznek ránk”. Tudom, ez egy laza, nyitott természetű embernek nem jelenthet gondot, de egy olyan félénk, és zárkózott ember elé ez ledönthetetlen akadályt állított. Meglepve tapasztaltam, hogy Fóton nincs ilyen. A legutóbbi tanfolyamon egy ismerősöm hevesen tiltakozott, hogy Fóton igenis vannak klikkek, ezt készséggel elismerem, ott is mindenkinek megvan a maga kis mikrokörnyezete, de pont a köztünk lezajlott beszélgetés bizonyítja, hogy ezek nincsenek fallal körülvéve, sőt az ajtó tárva nyitva mindenki előtt.

Egy kis sztereotípia: normál körülmények között egy „énmindenkinekmegmondoma-véleményem akkorishanemtetszik” típusú ember az életben nem áll le beszélgetni egy „nyuszival”, egyszerűen nem pazarolja rá az idejét, mert nincs mit neki mondania, pedig itt ez megtörtént. És ez csak egy a sok falat döntő beszélgetés közül, amiben Fóton részem volt.

Valakinek szülinapja volt. „Nem rossz itt ünnepelni, a család nélkül?” -kérdeztem. „Nekem itt a családom.” A válasz olyan természetes, és könnyed volt, hogy nem volt okom kételkedni igazságában. De mégis. Képtelen voltam felfogni. Szülinap a mama tortája, tesók, és az egész család nélkül? Aztán az este (na, jó, éjszaka takarodó után, de ezt ne mondjátok el Botondnak) beszélgettünk erről egyik akkori szobatársammal, itt hangzott el az a már előbb említett mondat, hogy „olyan furán néznek ránk a suliban, ha csatlakozni szeretnénk egy társasághoz, és hogy milyen jó, hogy ez itt nem így van”.

Félálomban már, de beszélgetőtársnőmnek kicsúszott a száján a mondat: „mert itt olyan, mint egy családban”. Sokszor hallottam már, hogy az egyház egy nagy család, és mi mind testvérek vagyunk, de akkor értettem meg a szívemmel is, hogy mit is jelet ez. Onnantól kezdve tudtam, hogy ha el is szakadok az otthonomtól, mert egyetemre kell menni, akkor sem kell félnem, mert ennek a családnak a tagjait mindenhol megtalálom.

Ezért járok vissza a tanfolyamra évről-évre, mert ez nem csak egy tanfolyam, ahol sokat tanulunk, nem csak egy tábor, ahol találkozhatunk a barátokkal. Ott van velünk Ő is, akinek nem számít, ha csendes vagy, mint én, ha nagyhangú, mint Ricsi, ha rocker, mint Mesi, katolikus, mint Laci, vagy ha cicás, mint Livi. Lehetsz történész, erdész, könyvelő, egyetemista, gimis, fára mászó kisiskolás, vagy csillagásznak készülő kiskántor. Fótra mind visszavágyunk, mert ezt a drága kincset mindannyiunk szívébe belopták, amit nekem most oly gyatrán sikerült szavakba önteni (hiába, nem vagyok egy Adrian Plass) Most úgy gondolom, hogy ez az, amit mindenki a saját ifijében él át otthon. Nekem ők az ifi, és már a család is, és talán része lehetek egy másiknak is most már, itt Szegeden. :)

J. O. hídépítő