Boldog szülinapot, Vecsés!

„Nem messze Budapest zajától, ott, ahonnan emberek szállnak az égbe (repülővel), lombos fáktól borítva bukkanhat rá az ember a kedves és romantikus településre, Vecsésre, ahol savanyú utóíz nem a lakosoktól van a szádban.” Valahogy így hangzott a bevezetése annak az érzelmes cikknek, amely a Nők Lapja hasábjain jelent meg a Vecsési Gyülekezet történetéről. 

Jól van, megeshet, hogy füllentettem egy kicsit. Nem is publikáltak rólunk a neves magazinban. A hamis cikket az egyik versengő csapat fabrikálta szeptember 28-án egy vetélkedő keretein belül. Mert mi is volt szeptember 28-án? Hát, a Vecsési Evangélikus Gyülekezet 90. évét ünnepelte! 

Talán elsőre nem hangzik túl izgalmasnak ez az esemény. A 90 év végül is nem is olyan sok, nem is annyira kerek, mint a 100, Vecsés meg egy kis település, a gyülekezete sem olyan nagy. Ennek ellenére mi, vecsési evangélikusok, lázasan készültünk az ennek okán megrendezett családi napra. 

régi és új lelkészek

Egy szösszenetnyi történelem: 90 év – három templom. 1935-ben, Pünkösd hétfőn épült az első templom, melyből a II. világháború után csak romok maradtak. A parókia szintén lakhatatlanná vált. A súlyosan megcsappant számú gyülekezet számára reménytelennek tűnt, hogy a templom újjáépül, mígnem 1946 nyarán az Egyházak Világtanácsa úgy döntött, hogy templomot ajándékoz a kis közösségnek. 25 évig állt a Svájcból érkezett fatemplom. ’62-ben a gyülekezet férfitagjai, presbiterei összefogtak, szabadságot vettek ki, és pár hét alatt felhúzták az új parókia falait, ’71-ben épült meg a jelenlegi templomunk. 

„Élő kövek vagyunk.” – mondta a lelkésznő a kezdőáhítatban. Mit lehet tanulni az egykori gyülekezeti tagoktól? Talán valami olyasmit, hogy ha fontosnak tartjuk a közösségünket, és a javát szeretnénk, igenis rá kell szánnunk az időnket, és különböző kis téglákként össze kell állnunk, hogy aztán egy nagy épület születhessen. 

Az áhítat után ismerkedős játék következett Koczor Kinga vezetésével. Percek alatt nagy zsongásba kezdett a terem. „Te jártál már boncteremben?” – hallatszott egy helyről. „Ön dolgozott bányában?” – kérdezte egy kisgyerek egy idősebb bácsitól. Furcsának hangzik ez egy templomban, de ez volt a feladat: párosítani kellett a felsorolt jellemzőket emberekhez. Én most már például tudom, kinek van 43-as lába a gyülekezetből. 

Ezután képek kerültek elő a múltból kivetítve a falra, miközben két nyugdíjas lelkész, Marschalkó Gyuszi bácsi és Rezessy Miklós bácsi a jelenkorival, Heinemann Ildikóval felváltva mesélték el nagyvonalakban a gyülekezet történetét. Régi ismerősök találtak ismét egymásra, egy-két képen feltűntek ősök, régi barátok. A fiatalok pedig érdeklődve hallgatták az idősebbeket. 

Ezután jött a finom pincepörkölt! A felügyelő készítette, és a tíz ujjunkat is megnyaltuk utána. Nagy nevetgélések, sztorizgatások, kellemes együtt étkezés. 

Ebéd után pedig a vetélkedő következett. A különböző korúakból álló csapatok megmérkőztek tabuban, „ki vagyok én?”-ben, és a végén még saját kreatív feladatot is kaptak, mint pl. a fent említett Nők Lapjás cikk, versírás, eszperente, és hasonlók. 

A napot csocsó- és pingpongbajnoksággal zártuk. Alig akartunk hazamenni! Azért egyre fogytunk. Az egyik ifis lány magára ragasztotta az elmenők név-jelölő matricáit, ki se látszott a ragasztós papírokból! Mire elpakoltuk a pingpong-asztalt, elrendezgettük a székeket, beesteledett. Remélem, a 100. évfordulón még nagyobb buli lesz!

K.M. hídépítő