Gondolatmorzsák: Még a kutyák is imádkoznak..

„Jövel Jézus, légy vendégünk,

Áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen.”

Annyiszor elmondjuk ezt és más hasonló, pár soros kis betanult imáinkat különböző élethelyzeteinkben. Mégis, miért fontosak ezek? Ezzel kapcsolatban próbáltam meg egy kicsit rendezni gondolataimat.

/A bejegyzést egy tál otthonról hozott, megmelegített étel mellett írom, ez inspirált közben engem./

Rohanó világunkban gyakran szükségünk van egy-egy pillanatnyi megállásra. Reggel, este – kinek mikor tetszik – átgondolni az aznapi teendőinket, vagy számot vetni, hogy mit tettünk aznap, mit várunk a másnaptól. Számos modern önismereti könyv ajánlja ezt a módszert, függetlenül attól, hogy mennyire vallásos beállítottságú. Dehát ehhez nem kell a szomszédba menni, drága könyveket venni. Szüleinktől, nagyszüleinktől ugyanezt hallhattuk kisgyerekként, ha esténként leültek mellénk imádkozni.

Baj-e az, ha ezek az imádságaink betanultak, egyfajta memoriterként elmondottak?

Azt mondom, hogy igen is, meg nem is. Régebben pont ezért nem imádkoztam rendszeresen pl. étkezéseknél, merthogy ennek így úgy sincs értelme. Tehát egyfelől baj, mert néha hajlamosak lehetünk ennyivel letudni az Istennel való kapcsolatunkat, úgy érezzük, hogy most megadtuk „a császárnak ami a császáré, és az Istennek ami az Istené”.
Ugyanakkor ezek az imák azok, amelyek állandó gyakorlásával, „ébrentartásával”, folyamatosan Istenhez tartozónak érezzük magunkat akkor is, amikor ez kevésbé igaz. És sokszor a rohanásunk közepén ezek a betanult rövid imák segítségével van esélyünk megállni egy pillanatra, és arra, hogy hátha ilyenkor megcsap egy picit valami más, üdítő érzés szele.

Egy másik fontos tényező szerintem, a hálaadás szerepe. Sokan annyira természetesnek vesszük a „mindennapi kenyerünket”, és a környezetünkben lévő viszonylagos jólétet. Nem árt azonban szembesülnünk vele, hogy ez nem magától van így. A jóba könnyű belefeledkeznünk, és bizony, ha ezt tesszük, egyszer nagyot pottyanhatunk az uborkafáról. Nem kell nagyon messzire menni térbe, vagy akár a múltba (reméljük a jövőnkre ez nem igaz), hogy olyan családokat, létkörülményeket találjunk, ahol nincs. Vagyis NINCS! Semmi. Csak nélkülözés: éhezés vagy lelki magány, az "üresség érzése". Mindkettőre hamar találhatunk példákat a környezetünkben.

Szerintem akkor tudunk igazán boldognak lenni, ha semmit nem veszünk természetesnek, magától valónak, és ezáltal az „alapból”, körülöttünk lévő jó dolgoknak is örülni tudunk. (Nem írom, hogy „apró örömöknek”, mert egyrészt az már nagyon elcsépelt, másrészt meg a mindennapi kenyér, és a barátaink társasága nem apró öröm!) Bizony, becsüljük meg azt, amink van, és ha valóban úgy gondolunk ezeket Isten segítségével kaptuk, akkor ne legyünk restek ezt rendszeresen megköszönni neki. Gyakorlom még én is...

„Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott." Ámen.

A végére egy kis vicces videót szántunk, ami megmagyarázza a címet, valamint bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kutyák is szoktak imádkozni evés előtt (legalábbis egyes kutyák):

http://smotri.com/video/view/?id=v1716441cc10

Gy.L. hídépítő