Tegnap este mintha dézsából öntötték volna! Kicsit aggodalommal ültem fel a Vecsésre tartó vonatra egy jóleső színházi darab után, hogy jó-jó, talán az állomásig eljutok, de az állomás és a menedéket adó otthon közötti tíz perces gyalogúton bőrig ázom. "Na, jó, tegyünk egy próbát!" - gondoltam magamban, és felcsörgettem anyukámat, aki olyan késő órán már rég aludni szokott. Alig csörgött ki, anyukám kedvesen a telefonba szólt: "Jaj, de jó, hogy jelentkezel, úgy aggódtam érted! Menjek ki érted az állomásra?"
Újra és újra elcsodálkozom, mennyi erő és szeretet van az anyákban, hogy tudnak mindig ott lenni, mikor szükség van rájuk, hogy tudnak hajnalban felkelni, hogy főzzenek, miközben ezt senki sem kéri tőlük. Remélem, egyszer én is megtapasztalom, milyen anyának lenni. Ez a nap (és bejegyzés) szóljon hát nekik, mindenki anyukájának. Köszönjük, hogy vagytok! Bartócz Ilona meséjét olvashatjátok.
Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk. Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt. Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.
Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:
- Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!
- Brummm … Hallottam ám rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!
- Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?
- És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?
- Nem bújtam én sehová! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.
- Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál …, mesélj csak erről!
- Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”
- Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!
- Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.
- Brummm – mondta az erdő legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése