2013. december 11.

Riport az istentiszteletről

Az alábbi cikkben egy olyan lány levelét olvashatjátok, aki nemigen jár templomba, de valahogy most mégis "odatévedt". "nem hiszem, hogy máskor el fogok menni önszántamból templomba, legfeljebb csak ilyen alkalmakkor, amikor muszáj". Az írás a tirekifi.hu református fiataloknak szóló oldalon jelent meg, de azt gondoljuk, hogy számunkra is legalább ennyire tanulságos lehet, (főleg úgy, hogy nálunk is vannak olyan gimik, ahol kötelező bizonyos alkalommal Istentiszteletre menni).


2013. november 10-én ellátogattam egy református templom istentiszteletére. A gyülekezetnek gyönyörű temploma van a kertváros szívében, amit Szeghalmy Bálint építészmérnök tervezett. Kívülről eléggé nagynak tűnik, magas tornya téglákkal van kirakva, amik közé becsempésztek itt-ott néhány halványsárga falrészt is. Nekem az első benyomásom az volt a templomról, hogy barátságos és a gyülekezet jó állapotban tartja az épületet és környékét. Belülről kicsit kisebbnek tűnik, mint kívülről. Az ajtón belépve jobb és bal oldalon padok vannak és a két oldal között a szószékhez és a pódiumhoz jutunk. Az ablakokat díszesek és nagyon színesek, kellemesen beengedik a napfényt. Nem tudom, hogy véletlenül, vagy direkt csinálták meg úgy, hogy a napfény az istentisztelet alatt pont a szószékre esett, de eléggé ötletes kivitelezés volt. Fent a karzaton is van jó néhány pad, ezért elég sok ember elférhet itt. A szószék felett hatalmas nagy orgona állt, ami nagyon jól nézett ki, bár eléggé hamisan játszottak rajta.

Attól függetlenül, hogy nem igazán járok templomba (nem csak ebbe, más templomba sem), ehhez az épülethez sok családi történet fűződik, ugyanis a bátyámat itt keresztelték meg, valamint elég sok családtagunknak itt tartották az esküvőjét. Egyszer én is végig sétáltam a padsorok között egy kis, rózsaszín koszorúslányruhában.

Az istentiszteletre, ami délelőtt 10 órakor kezdődött az unokahúgommal mentem el. 9:40-kor úgy döntöttünk, hogy nem állunk a templom előtt, hanem bemegyünk az ajtón, ami persze tárt karokkal várta a gyülekezet tagjait. Rajtunk kívül még senki sem ült bent, minket az ajtónál két idősebb néni köszöntött és elég kíváncsian néztek ránk, gondolom azért, mert még sosem láttak minket ott. Leültünk egy hátsó padra és vártunk. Elkezdtek gyülekezni az emberek, akik többségben idősebbek voltak, de voltak középkorúak is. Mindenki régi ismerősként, barátságosan köszöntette a másikat. Az elején eléggé kevesen voltunk, azt hittem, hogy csak tízen leszünk, de amikor 9:50-kor harangoztak egyre többen lettünk. Jöttek fiatalabbak is és ami nagyon meglepett, hogy egyik jó ismerősömmel is találkoztam, aki velem egy idős és egyáltalán nem tudtam róla, hogy templomba jár. Az istentisztelet kezdetére kb. 40-en gyűltünk össze, köztünk egy ünneplő család is, akik egy kislányt hoztak megkeresztelni.

A jelenlegi lelkipásztor, egy barátságos kinézetű, majdnem kopasz fiatalember. Elmondta, hogy egy keresztelővel kezdünk, és aztán folytatja a megszokott ütemben az istentiszteletet. A keresztelőn eskütétel hangzott el a szülőktől, miszerint rendes istenfélő embert faragnak a gyermekükből, valamint eskütétel hangzott el a gyülekezettől is, miszerint befogadják őt a gyülekezetbe. A keresztelő után a lelkipásztor leginkább a hívőkről és a hitetlenekről beszélt. Kb. ennyi ragadt meg bennem, ugyanis engem az ilyen dolgok egyáltalán nem érdekelnek, és igazából nem is nagyon fogott meg, amit mondott. Sose voltam hithű református és szerintem nem is leszek, bár ki tudja még, mit hoz az élet. Elég sokat álltunk és énekeltünk, elmondtuk a ,,Mi atyánk..”-ott és a ,,Hiszek egy istenben..”-t.

Én összességében valahogy frusztráltan éreztem magam a templomban. Úgy éreztem, hogy nem vagyok ide való és ezt az emberek is érzékeltették velem, pl.: fent a karzaton az orgonánál állt egy férfi, aki eléggé rossz szemmel nézett rám, de nem tudom miért, pedig semmi oda nem illő dolog nem volt rajtam, vagy ilyesmi. Az utolsó 20 percben már nagyon untam az egészet, 2 percenként néztem az időt, hogy mikor lesz már végre vége.

Az istentisztelet végén emlékharangot hallottunk, egy rég elhunyt idős pár tiszteletére, amiért a családja 10000 forintot fizetett (ezt se nagyon értettem, hogy ennek mi értelme van). A legvégén elkezdtünk énekelni egy dalt, amire mindenki kivonult a teremből. Az ajtónál két oldalt kis perselyek voltak, amikbe pénzt dobott mindenki, persze én is, hogy ne lógjak ki a sorból és ne nézzenek rám még csúnyábban. Összességében ennyit tudtam írni az egészről, nem hiszem, hogy máskor el fogok menni önszántamból templomba, legfeljebb csak ilyen alkalmakkor, amikor muszáj.

(Gondolom Tanárnő nem ilyen fogalmazást várt, de én nem akartam felesleges nyalizós hazugságok halmazából összerakni a fogalmazásomat, jobbnak találtam, ha leírom azt, amit tényleg gondolok, és amit ténylegesen éreztem az istentisztelet alatt.)

Köszönöm a figyelmet!:)
Írta: Bacskai Barbara

TIREKIFI: A Tiszáninneni Református Egyházkerület Ifjúsági Missziójának a küldetése, hogy Isten igéjével a fiatalokat elérje, őket Krisztus követésére indítsa és keresztyén református közösséggé formálja azért, hogy Istenhez ragaszkodjanak és társaikkal törődjenek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése