Egy újabb szeptemberre ébredek. Nincs mese, itt az ősz, nem akarok kibújni a takaróm alól, mert ott bent meleg van, kint pedig olyan hideg. Jó lenne átaludni az egész napot! Már megint ott a gyomromban az a frusztráló érzés. Szorongás, azt hiszem. Nem is tudom pontosan, miért, csak úgy elönt, és lehúz. Nincs kedvem semmihez, egyedül akarok maradni, nem beszélni senkivel, nem csinálni semmit.
Annyiszor megéltem már a tanévkezdést. Az elején még izgalommal, később örömmel, hogy láthatom a társaim, aztán az évek folyamán egyre nagyobb rosszkedvvel és életuntsággal.
Már semmi nem olyan érdekes. Nem történnek velem kiugróan izgalmas élmények, nincsenek nagy vágyaim, és ha megszületik a fejemben egy ötlet, már meg tudok békélni azzal, ha nem váltom valóra. Már a kedvenc ételem sem olyan finom. Egyszerűen nem hatja meg az ízlelőbimbóimat. Jó, persze, kellemes élmény enni belőle, de semmi különös. Csak úgy elfogyasztom, és kész.
Ahogy az életet is. Csak fogyasztója vagyok. Habzsolom magamba az íztelen éveket. Megszokásból.
A templomba is így megyek. Ez a vasárnapi rutin. Valószínűleg ugyanazokkal az emberekkel fogok találkozni, mint mindig. Mosolyogva és illedelmesen mondok egy „erős vár a mi Istenünket” a mellettem ülő néninek, aki kedvesen biccent a fejével.
Kicsit magamba vagyok roskadva, csak fél füllel hallgatom a lelkésznő szavait, mégis elkapok egy félmondatot: "Jézusban szabadságunk van". "Szabadság?" – kérdezem magamtól szkeptikusan. Több száz éves korálokat énekelgető idős emberek, minél kisebb dekoltázs, imádsággal megkötött kezek. Ez lenne a szabadság? Mire jó ez az egész? Ez adna értelmet az életnek?
Aztán a vége felé közeledünk az istentiszteletnek. Jön az úrvacsora.
Valami azt súgja, hogy nekem is ki kell mennem a többiekkel az oltárhoz, részt kell vennem az úrvacsora közösségében. Kilépdelek, letérdelek. A lelkésznő fejemre helyezi a kezét. Súlyos kezek. Zavaró és felkavaró érzés. Mintha nem is ember érintene.
Ahogy szűnik az érintés, fokozatosan könnyebbül a mellkasom. Kifújom a frusztrációt és a közönyt. Ahogy a számba veszem az ostyát, és rágom, élesednek az érzékeim. Hallom, ahogy a mellettem térdeplő már a bort kortyolja. Én is ajkamhoz tartom a kelyhet. Érzem, ahogy a bor folyik le a garatomon keresztül a nyelőcsövemen. A zsibbadtságot felváltja egyfajta melegség. Küzdök a könnyeimmel, de nem fájdalmas könnyek ezek, megkönnyebbülés.
Visszatipegek a helyemre. Az énekem most mintha kevésbé lenne rekedt. Élettel teli, tiszta. Annyiszor vettem már úrvacsorát, de most mintha mégis kicsit más lett volna. Ízlelem a számban lévő aromákat: az ostyát, a bort. Mi ez az íz? Ez a szabadság?
K.M. hídépítő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése