2013. március 18.

Ciki a hazát szeretni?

Az utóbbi hónapokban gyakran olvasom, hallom a kesergést: magyarnak lenni kínos, szégyen, ciki. Bár az idei nemzeti ünnepünk a hóról szólt, most, hogy lecsillapodott az idő is, hoztunk egy cikket a hazához való viszonyunkról és a hazaszeretetről. Fogadjátok szeretettel!

Gyerekkoromban március 15-e munkanap volt. A tanítás szünetelt, de a tanárok általában akadályversenyt, vetélkedőt, esetleg számháborút szerveztek az iskolában. A vetélkedőt szerettem a legjobban, mert az átlagnál jobb memóriám és érdeklődő természetem miatt elég sok felém repülő Sport- és Balatonszeletet kellett ügyesen elkapnom. (Melyik az a város, amely négy értelmes szóból áll? Na, tudjátok?).

A nagyobbak sem unatkoztak, nekik ott volt a Forradalmi Ifjúsági Napok, ami egészen március 21-éig tartott, mert akkor ünnepeltük a Tanácsköztársaság kikiáltásának, vagyis Kun Béláék puccsának a napját. A lényeg, hogy a Nemzeti Múzeumnál évente elharsogták a Nemzeti dalt, majd pedig a „dicsőséges 133 nap”-ot úgy kellett értelmezni, hogy győzött a forradalom, vagyis a munkásosztály. Elég kozmopolita program volt.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még éltek és hatottak ránk olyan tanárok, rokonok és ismerősök, akik kaptak nemzeti szellemű nevelést.
Jókaitól A kőszívű ember fiai mindannyiunk közös keresztje volt – merthogy tizenhárom évesen valóban az, főleg teljes terjedelmében –, és mivel akkor még nem terjedtek el a „kötelező olvasmányok röviden”, a regényből készült filmet minden gyerek megnézte. Többször is. Na, nem DVD-n, hanem amikor a tévében adták. Oda kellett figyelni. És amikor Baradlay Jenő – Tordy Géza azt hazudja a bíróságon, hogy ő valójában Baradlay Ödön (Bitskey Tibor), azért, hogy megmentse bátyját, mert annak családja van, azt én akkor nagyon át tudtam élni. Mint ahogy azt is, hogy amikor Jenő meghal, Baradlayné – Sulyok Mária gyásza nagyon is hiteles. Bizonyára a színésznőt sem kerülte el a világháború és 1956 érintése.

Úgy alakult, hogy megszerettem a hazámat, és azt is, hogy magyar vagyok. Ebben az érzésemben nincs semmiféle kirekesztés: a francia szeretheti azt, hogy francia, a kínai azt, hogy kínai, a zsidó azt, hogy zsidó, a palesztin azt, hogy palesztin. Egyformán. Hogy mi rosszabbak lennénk, bűnösebbek? „Akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp”. Igyekszünk tudni, és amit lehet, jóvátenni. Tudjuk, nincs kollektív bűnösség. És becstelen játék, ha valaki ezzel csikicsukizik: „a te néped bűnös, a tiéd nem, a tiéd sem, ó, a tiéd nagyon-nagyon bűnös!”

Szeretem a földet is. Konkrétan a jóféle magyar termőföldet. Jó látni, hogy ha magot vetünk bele, kikel, a palánta növekszik, „tüzesen süt le” a nap, s a növény táplálni fog engem, téged, bennünket. És szeretem a magyar földet, a magyar vidéket, a sokszínű dunántúli, Dunán inneni tájat. Nincs olyan sarka az országnak, ahol ne találhatnánk valamit, ami szerethető. Ha szegényes, ha elhanyagolt, ha ízléstelen, akkor Pilinszky (Simone Weil nyomán) segít nekem: „a hazát csak részvéttel szabad szeretni” – igen, úgy szeretem. Nem mások rovására, nem melldöngetve, a rosszat sem kizárva. Hátha a csúfat széppé szeretjük egyszer.

Röghöz vagyok kötve, egyértelmű. Egyetlen egyszer sem merült fel bennem komolyan, hogy elhagyom ezt a földet. Mondhatjátok, hogy nekem biztosan jó, és megtalálom a számításomat. Végül is, igazatok van, megtalálom. Nem akarok többet, mint amim van, s amim van, azért igyekszem naponta hálát adni.

Számomra nincs kapcsolat a hazaszeretet és a hazám politikai vezetése között. Nem szeretem jobban a hazámat akkor, ha az a párt kormányoz, amelyikre szavaztam, és kevésbé akkor, ha az, amelyre soha nem adnám le a szavazatomat.

Nem szeretem, ha lesajnálják a hazámat, az eredményeket, amelyeket magyarok értek el. Nem szeretem, ha valaki külföldön hazugságokat terjeszt a hazámról. Mint ahogy azt sem szeretném, ha valaki a családomról terjesztene hazugságokat a szomszédban. Nem szeretem, ha valaki kárörvendő, ha valamiben sikertelenek vagyunk. Mint ahogy azt sem, ha valaki örül a családomban történt tragédiának, szerencsétlenségnek, sikertelenségnek. Ottlik Géza írta az Iskola a határonban, hogy „az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja.”

A részvét a hétköznapi nyelvben a rosszhoz kötődik. Pedig köthetnénk akár a jóhoz is. Akit, szeretek, azzal együtt szomorkodom, de az örömében is részt veszek. A negyvennyolcasok így szerették a hazát. Petőfi, Vasvári Pál készek voltak meghalni érte, a jó célért, mert Magyarország függetlensége jó cél volt. Nem anyagi előrejutást, befolyást reméltek, hanem egy szuverén hazát képzeltek el maguknak. Hogy mindez nem illett bele a kor európai szintű hatalmi játszmáiba, nem az ő hibájuk volt. Vörösmarty belebolondult, Arany János beleöregedett a vereségbe, a részvétbe. Nem hinném, hogy valaha is szégyent éreztek volna a sikertelenség miatt, és képesek lettek volna azt mondani: „Töketlenek vagyunk, megérdemeltük, de szégyellem, hogy magyar vagyok! Ráadásul itt vannak ezek a Bach-huszárok, hát tényleg, de kínos!”

Ha szeretek, akkor tudok türelmes lenni, nem hatalmasodik el rajtam a gőg, nem gondolom, hogy a szomszéd kertje zöldebb, hogy én vagyok a világ szerencsétlenje. A szeretet cselekvés. A halál is cselekvés. Petőfi és Vasvári és nagyon sokan, több tízezren haltak meg a magyar szabadságért, vagyis cselekedtek. Ma már szinte elképzelni sem tudjuk áldozatukat. Vörösmarty még félőrülten is megírta A vén cigányt, Arany a legmélyebb depressziójában lefordította Arisztophanész összes komédiáját, máig ezt a fordítást használjuk.

Ha a szeretet cselekvés, és én szeretem a hazámat, akkor próbálok cselekedni. Megtalálni a hivatásom, a helyem a világban, a közösségeimet: családot, barátokat, civil csoportokat. Ha szeretek, akkor igyekszem a szeretett személy iránt jóindulatot mutatni, akár áldozatot hozni. Tehát nem keresem a magam hasznát, mások érdekeit is el tudom fogadni, sőt, a saját érdekeim, szükségleteim kielégítését késleltetni tudom, ha szükség van erre.

Bízom benne, hogy ki fogok tartani, hogy soha nem kell majd kényszerűen elhagynom az otthonomat, a hazámat. Bízom benne, hogy ha a szeretet vezérel, ez a gyerekeim, a környezetem számára is megnyilvánul. Bízom abban is, ahogy egyre többen kiskertet gondoznak, visszatalálnak a földhöz, és a hazával is bensőségesebb kapcsolatba kerülnek. Bízom abban, hogy a rosszat is lehet jóra váltani: a gyerek, akinek a szülei a külföldi utazást nem tudják kifizetni, megismeri és megszereti a magyar tájat, városokat.

A hazát szeretni, magyarnak lenni számomra nem ciki, hanem végtelen gazdagság. Kincsesláda. Nyissuk ki!

Kóczián Mária
forrás: talita.hu

4 megjegyzés:

  1. Nem az írás tartalmával, csak a bevezetésével vitatkoznék. Lehet, hogy csak azért, mert éppen külföldön vagyok, de én nem szoktam hallani, hogy "magyarnak lenni kínos, szégyen, ciki". Ellenben egyre többször olvasom, hogy "egyre többet hallani, hogy...".
    Még egyszer, az írás tartalmából ez semmit nem von le, de ne állítsuk be magunkat keserűbbnek, kiábrándultabbnak, antibb-magyarnak, mint amilyenek valójában vagyunk.

    VálaszTörlés
  2. Hazaszeretet nélkül mi marad? Akkor más értékek is megkérdőjeleződnek!

    VálaszTörlés
  3. Hát úgy látszik a cikk szerzője egyre többször hallja ezt. Én nem akartam vitatkozni vele. Én csak a focinkat tudnám felhozni példának. A környező országok bajnokságai se sokkal jobbak (Osztrák, szlovák, horvát, szerb, szlovén), mégse hallani tőlük hogy így kétballábasak meg botlábúak. Ha egy magyar magyar focit néz, kb kiröhögik. Egy szerb vagy horvát büszke a sajátjára (és kimegy a meccsekre), pedig ha megnézzük az utóbbi évek horvát-magyar klubmeccseit, felénk billenne.
    De általánosságban is jellemző, hogy kevésbé vagyunk büszkék vagy nem becsüljük annyira a hazánkat mint a környezők /"merjünk kicsik lenni"/. Van egy réteg persze akik hangoztatják, belőlük viszont sokszor nincs sok köszönet...

    VálaszTörlés
  4. http://444.hu/2013/09/20/nem-szep-latvany/

    http://www.youtube.com/watch?v=Yxp-nKIG5qc

    Magyarnak lenni, sajnos ezt is jelenti. Mi így bánunk az elesettekkel. És ahelyett, hogy velük foglalkoznank, hogy erre költenénk a társadalom pénzét, nekünk a foci és a stadionok fontosabbak. Én ezért igenis szégyellem magam. Keresztényként pedig pláne! Réka

    VálaszTörlés