Útravaló: „A csodák köztünk járnak”

Egy igaz történet, egy tanúbizonyság, egy csoda a hitről, a barátságról és az életmentő mákos bejgliről, melyet dédapám mesélt el nekem. Amikor az ima erejében kételkedsz, olvasd el újra, hogy erőt meríts. Advent első vasárnapján olvassátok szeretettel a közel 70 éve történt esetet.

A történetet még dédapám mesélte el kisfiú koromban. Éppen jókor, mert már elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem, de elég fiatal ahhoz, hogy még kételkedés nélkül elhiggyem. Emlékszem, folyton a háborúról kérdeztem. Az egész világ harcolt? Ő is ott állt a sorban, kezében fegyverrel? Nem félt? Kellett lőjön? Jobban érdekeltek ezek a dolgok, mint az, hogy ő túlélte. Aztán többször is elmeséltettem vele, de ezekre a kérdésekre vagy nem válaszolt, vagy nem emlékszem már rá. Csak a csodára…

„1944-et írtunk, hideg novemberi szelek fújtak. Néha erősebben, néha gyengébben, de mindig éreztük a tarkónkon a szél rideg tekintetét. Egyre sötétebbek, fáradtabbak voltak a napok. A testünk is kezdett fáradni és a hadikoszt is egyre kevesebb lett. Már két napja alig ettem, mert romlottak voltak az ételek és nem akartam megfertőződni. 

A táborban sajnos többen is betegeskedtek már, legyengült szervezetüknek elegendő volt egy megfázás, hogy a sír szélére kerüljenek. Így volt a barátom is, akivel egy táborban voltunk. Ő helyi legény volt, drávaszabolcsi azt hiszem. Tüdőgyulladása lehetett talán, nem tudjuk, magas láz, köhögés és teljes erőtlenség uralkodott rajta. Együtt imádkoztunk minden áldott nap, erőt kérve és adva egymásnak. 

Az állapota napról napra romlott és egyre kilátástalanabbnak láttam a helyzetét. Hinni próbáltam, mert hinni akartam szüntelen, de egyik nap a szokottnál is hidegebb reggelre ébredtünk és a barátom a szokottnál is jobban köhögött, zihált. Féltettem őt és féltem én magam is. Aztán társaim elküldtek a városszéli kis erdőbe fáért és rőzséért, de mielőtt még elindultam volna odahívatott magához. Kérdeztem, hogy „mit tehetek még érted”, mire ő annyit felelt, hogy hozzak neki mákos bejglit. Persze bólintottam, de magamban mélyen kétségbeestem és Istentől kérdeztem, hogy hol találok most éppen mákos kalácsot, mikor még száraz kenyérhéj sincs, és napok óta éhezünk. A csoda nem váratott sokat magára. Az úton szembejött velem egy idős, kissé görnyedt anyóka, karján kosárral és kérdezte, hogy jó katona, nem kérek-e mákos kalácsot. Könnyeimmel küszködve elfogadtam és szaladtam vissza a táborba, hogy elvigyem a frissen kapott elemózsiát. Egész úton éreztem a kísértést, hogy milyen jól lakhatnék csak egy szelettel is, de nem engedhettem a csábításnak, tudtam, hogy a gyógyírt Isten általam küldi el a barátomnak. Így is lett, mind odaadtam és csak a zsebemben a morzsákat eszegettem meg. 

Pár nap múlva barátom megerősödött újra és együtt örültünk az Úr megtartó kegyelmének. Az öreganyót már hiába kerestük később a faluban, senki nem tudta a kilétét. Barátommal hálás szívvel áldottuk az Urat, hogy megerősített minket félelmeinkben és hitünkben. 20 évvel később, amikor a barátom meglátogatott, így emlékezett erre az esetre: 'A csodák köztünk járnak'."

Most itt ülök dédapám ágya mellett. Hideg szelek fújnak, tarkómon érzem a tél közeledtét. Nem várok újabb csodára, elég volt ő nekem. Hiszek, és nem kételkedem. 97 év után elköltözött és én is csak annyit tudok mondani ha rá gondolok, hogy „a csodák köztünk járnak”.

*Igaz történet; a főszereplő a dédapám, Jákob János, aki 1915-ben született és 2012. november 26-án hunyt el.