
Most, hogy eljött a hétvége, itt az idő a lazításra! Mivel kint kezd fogvacogtató hideg lenni, és egyre korábban sötétedik, az egyik legjobb lehetőség erre az, hogy fogunk egy bögre kakaót, betakarózunk, és elindítunk egy filmet. Például láttátok már az August Rush – A szeretet szimfóniája című filmet? Nem? Érdemes megnézni. A „tovább” után kifejtem, hogy miért.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a tartalmát, azt mondanám, a film a zene erejéről szól. Főszereplője egy kisfiú, aki egy árvaházban nő fel, de egyre csak az a rögeszme gyötri, hogy a szülei egyszer érte jönnek, mert „hallja” őket. Nem, ez nem azt jelenti, hogy skizofrén, csak azt, hogy olyan tehetséget kapott, amely érzékennyé teszi a fülét a zenére, amely a világban mindenhol megtalálható.
A kisfiút egyébként Freddie Highmore játssza (Charlie és a csokigyár, Arthur és a villangók, Én, Pán Péter), aki angyali arcával amúgy is elvarázsolja a nézőket.


Bár van néhány amerikaiasan giccses jelenet a filmben, valószínűtlen meseelemek, és a magyar cím szirupossága is taszító lehet, összességében gyönyörű és megindító alkotás.
A fiúban és a szüleiben is megvan a zene iránt érzett határtalan rajongás. A zene segíti őket át a nehéz helyzeteken, vezeti őket útjukon. A zenét pedig Istentől kaptuk. A zene lehet Isten egyfajta megszólalása felénk, amelynek jelentését nem lehet szavakkal leírni, mert minden élethelyzetben és mindenki számára mást jelent, de ha hallok egy csodaszép harmóniát, - bár nem is fogalmazom meg magamban – érzem, hogy az élet szép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése