A sepsiszentgyörgyi evangélikus találkozó ideje alatt került megrendezésre a Magyarország-Montenegró vízilabda VB döntő, melyet néhányan magyar evangélikusok, a püspöki szálláson együtt szurkoltunk végig. Mesterházy Balázs Szélrózsa-atya cikke.
Van abban valami varázs, amikor különböző generációhoz tartozó, az evangélikus egyházban különböző tisztséget betöltő emberek összezsúfolódnak egy motelszobában romániai sörökkel felszerelkezve, és skandálják, hogy „Szép volt, fiúk!”
Az idő sokmindent megszépít, és a papír, ill. a billentyűzet erős
romantikázásra hajazást is elbír, de én valóban úgy emlékszem erre a
sepsiszentgyörgyi éjszakára, hogy jó volt magyarnak lenni!
Eleve az egész Erdélyi Lutheránus Ifjúsági Találkozó, az első KÖZ-ÉP-PONT adott egy olyan keretet találkozásainknak, hogy megtapasztalhattuk a csodálatos erdélyi vendégszeretetet, nem volt ciki megszólalni az utcán magyarul (ebből a szempontból is zseniális választás volt Sepsiszentgyörgy városa a rendezvénynek!), és a programok között a választási szabadságunkba az is belefért, hogy szombaton este romániai idő szerint 23:15-től együtt szurkoljunk a vízilabda világbajnokság férfi döntőjében a magyar válogatottnak Montenegró ellen.
Csodálatos volt látni azt az akaratot, azt a küzdeni és győzni akarást a fiúkon, ami – hiszem – sokunk ars poeticája az egyházban való részvételről is: tegyük bele mindazt a tehetséget, hitet, erőt, amit Istentől kaptunk, gyúrjuk össze egy csapatjátékban, és akkor ebből valami nagyon értékes születhet meg.
Hát ennek voltunk tanúi ott a püspöki szobában. Vagy 15-en. Volt ott fiatal lelkész, és kevésbé fiatal lelkész (kíváncsi vagyok, ki fogja úgy érezni, hogy beszóltam neki? :) ), huszonéves egyetemisták, országos egyházi munkatársak, és iskolás vagy már felnőtt lelkészgyerekek. Meg néhány doboz Ciuc sör. Vagy éppen Ursus. Az egyetemisták között az EFO oldalának egyik szerkesztője is jelen volt, akinek még a meccs elején mondtam, hogy egy ilyen találkozás megér egy cikket… Lajos persze rögtön visszadobta a labdát, amit én azzal a feltétellel vállaltam el: hamegnyerjükkomolyanmegírom :)
És 3:0-nál már majdnem elhittük, hogy megvan. Aztán figyelmeztettük egymást, hogy azért ez a montenegrói csapat baromi erős! Ki is egyenlítettek. Aztán újra mi vezettük. Ők meg újra egyenlítettek. Aztán újra mi, aztán ők folyamatosan jöttek utánunk. De sosem vezettek. A végén sem. Így nyertünk 8:7-re.
Mert azon az estén senki nem győzhette le Magyarországot! Szerintem még a 7. helyen végzett szerbek sem… Mert volt egy akarat, volt egy „félisten” kapusunk, meg egy igazi csapat remek, kompetens, emberi felkészítéssel.
Apropó, kapus. Szerintem nem sokan tudják Nagy Viktorról, hogy néhány évvel ezelőtt még az akkori maglódi lelkésznő keresztelte meg az ottani evangélikus templomban, ha jól emlékszem, egy esküvőhöz kapcsolódóan – de a lényeg, hogy evangélikus testvérünk eufóriáját láthattuk a kapuban! Nem biztos ugyan, hogy minden mozdulatát le akarnám utánozni – és nemcsak azért, mert én képtelen vagyok így taposni a vizet –, de hogy szinte megbabonázta az ellenfelet a híressé vált „ma nem – oda nem!” mutogatásával, az biztos!
Jó tudni azt is, hogy még ott Barcelonában született néhány úszó aranyunk, sőt azóta a párbajtőr-csapatunk is világbajnok lett – de ezt a sepsiszentgyörgyi éjszakát szerintem sokáig nem fogjuk elfelejteni. Mivel elég késő volt már, a Himnuszt már csak a saját szobámban álltam végig, amikor T. Pintér Karcsi szobatársam rám nyitott, hogy ő is boldog. Mert ez egy ilyen este volt. Köszönet érte mindenkinek.
Mesterházy Balázs hídépítő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése