Gábriel a kőszegi ifis teaházon

Lassan két éve már, hogy a kőszegi ifivel elkezdtük szervezni az úgy nevezett ifis teaházakat. Minden hónapban rááldozunk egy pénteket, hogy a szokásos beszélgetős ifik helyett valamelyik keresztény ifjúsági zenekar adjon koncertet. Április 19-én a Gábriel látogatott el hozzánk...

Be kell vallanom, elég rohanós, „vizsgázós” napom volt a pénteki, az a fajta, ami után az embernek leginkább csak agyatlan tévénézéshez és fekvéshez van kedve. Szerencsére - akkor nem tudom már, hogy éreztem, de visszanézve szerencsének tartom - nem volt lehetőségem pihenni, rám hárult a feladat, hogy fogadjam a zenekart, kávét főzzek, segítsek, szóval ilyen szokásos házigazda feladatokat lássak el. A banda, akik egyébként egy jó négy órás, elég fárasztó Bonyhád-Kőszeg úton voltak túl, megkezdte a beállást, miközben szépen lassan befutottak a kőszegi ifisek, hogy segítsenek berendezni a termet, tálakra rendezni a süteményeket.

Minden koncert előtt kész stresszhelyzet az a nagyjából fél óra, mikor elválik, hányan fognak eljönni. Mindig készítünk valami amatőr, „painttel szerkesztett” plakátot, amit aztán kiteszünk a város két középiskolájának faliújságára, hátha buzdítóan fog hatni a fiatalokra, de őszintén szólva, eddig nem úgy tűnik, mintha különösebben sok embert vonzana.

Sokat gondolkodtam már rajta, mi az oka, hogy ezek a keresztény ifjúsági rendezvények, amelyek (elvileg) kifejezetten a gimnazista korosztályt célozzák meg, miért nem olyan népszerűek, mint amennyire szerintem népszerűek lehetnének.

Persze én megértem a sok passzív ifisünket; péntek este van, mikor Kőszegen végre élet van és tele vannak a kocsmák fiatalokkal, a legtöbb tinédzser úgy érzi, az utolsó hely, ahol lenne, a gyülekezeti terem. Azt hiszem, a tizenöt és tizennyolc közti korosztály képviselői közül egy csomó mindenkinek az „istenes zene” összekapcsolódik az „unalom” szóval, anélkül, hogy bármit tudnának az adott zenekarról. Nem tudom, miért van ez. Talán sokaknak a keresztény zene csak két csoportba osztható: a hillsongos „Jesus loves you”-típusú dicsőítő énekekre és a nagy, zord templomokból kihallatszó gregorián dallamokra.

Nos, a Gábriel - csak úgy, mint az előttük fellépő Keresztmetszet, Teki Band stb - megmutatta, hogy milyen más oldala is van ennek a műfajnak.

Szokás szerint csúszott a koncert, de ez még jól is jött, ugyanis nyolcra nemcsak hogy többen futottak be a kőszegiek közül, de Sopronból is érkeztek néhányan, hogy hallják a zenekart. Mint ahogy azt már írtam, tényleg lefáradtan ültem le az egyik asztalhoz, azonban ahogy elkezdődött a koncert, ez a fáradság szépen lassan átalakult valamiféle megnyugvásra. Igaz, hogy hallottam már többször is a Gábrielt, élőben és cédén is, de csak most éreztem - vagy vettem észre -, milyen hitelesek a zenéi. Nem tudtam volna pontosan meghatározni, mi teszi azzá, mit jelent ez egyáltalán, egyszerűen csak ez volt az első szó, ami eszembe jutott.

Ahogy az lenni szokott a jó eseményeknél, akkor is gyorsan telt az idő, és egyszer csak bejelentették: az előző volt az utolsó számunk. Na persze ezt a közönség nem hagyta annyiban, és addig kérleltük őket, míg nem énekeltek még egyet, amit ugyan állításuk szerint nem is gyakoroltak, de azért szerintem ugyanolyan jól eljátszották, mint a többit. A zenélés végén se oszlott szét a közönség, többen ott maradtunk, a zenekar és a hallgatóság egy asztalhoz ült, és legalább tizenegyig beszélgettünk közösen.

Lehet, hogy csak nekem, de szerintem van valami nagyon jó hangulata ezeknek az ifis teaházaknak. Ahogy leülünk az asztalokhoz, azok, akik a zenekar hívására jöttek, azok, akiket valamelyik barátjuk rángatott el, az aktív ifis tagok, a passzív ifis tagok, a katolikus ifisek, meg a csak úgy véletlenszerűen betévedt többiek. Isszuk a teát, esszük a sütiket és hallgatjuk a zenét. Nincs ezekben az alkalmakban semmi extra, semmi váratlan „csattanó”. Talán pont ez az oka, hogy sok tizenéves nem jön el. Ma már mintha nehéz lenni egy órán át egy helyben ülni csak úgy, minden annyira felgyorsult, állandóan „pofon csapnak” az események, az újabb és újabb generáció lassan már nem bírja elviselni, hogy töretlenül odafigyeljen valamire, ami nem robban, villog, sikít, vagy ilyesmi (pedig a Gábrielnél még a kivetített képek is váltakoztak a háttérben...). Fogalmam sincs, hogy lehetne széles körben „érthetővé” tenni, mennyit is adnak ezek az egyórás kis koncertek, mert igenis sokat adnak, nemcsak „unalmas istenes zene” van, van ilyen is, ami ha az ember hagyja, megmozdíthat, megszólíthat.

A Gábriel egy nagyon jó kis koncertet adott a Kőszegieknek, illetve másnap Bobán is volt alkalmuk zenélni. Én a magam részéről arra bíztatok mindenkit, hogy hallgassátok a zenéjüket, menjetek el a koncertjeikre, ha van lehetőségetek, vegyétek meg a cédéiket. Érdemes fiatalként nyitottnak lenni ezekre az evangélikus bandákra, még akkor is, ha egyébként akármilyen más stílusú, keresztény szellemtől távol álló zenéket szeretjük.

Baranyay Zsófi hídépítő