Az utcán egy idős asszony falevelet gyömöszöl be egy fekete nejlonzacskóba. A zacskó szája valahogy összecsuklik, a lapát tartalmának a fele a földre hullik. Az asszony újra próbálkozik. Görnyedten áll a szemetes felett, összeszedi az erejét, újra felteszi a lapátra a falevelet, közelíti a zsák szája felé a lapátot, hátha most valamivel több falevél hullik bele a zsákba.
Odalépek hozzá, megigazítom a zsák száját, tartom addig a pillanatig, míg beleönti a szemetet. – Így könnyebb- mondom. Ahogy fogom a zsák száját, egy pillanatra összeér a kezünk. Aztán megyek tovább. Az asszony rám néz, nincs ideje másra, csak egy mosolyra.
Egy beteg ágya mellett ülök az Onkológián. Azt kéri, hogy fogjam meg a kezét, adjak neki erőt. Nincs más vágya, csak az, hogy ki tudjon menni egyedül a mellékhelyiségbe. Nagyon fáj a feje, elcsigázott a teste. Fáradt és gyenge. Csendben vagyunk. Kezembe veszem a kezét. Azt hiszem, hogy így tehetek valamit. Imádkozunk: „Legyen meg a te akaratod!”
Később, hosszú óráknak tűnő percek múlva elköszönünk egymástól. Köszönöm, - mondja - már könnyebb. Egymásra nézünk, és én tovább megyek, ő pedig ott marad fekve, tehetetlenül az ágyon. Lehunyja a szemét, megpróbál aludni. Nem mondom ki, de érzem, én is tehetetlen vagyok. Most nem tudok mosolyogni.

A karácsonykor megszületett Jézus az én Megtartóm is, az én Szabadítóm is. Tudom, az én kezemet is fogja, hogy el ne essek, vagy ha elesek, fel tudjak kelni. Belé kapaszkodom. Egyik kezemet felé nyújtom, a másikkal pedig azt próbálom elérni, megfogni, tartani, akit rám bízott az Isten.
Heinemann Ildikó hídépítő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése